építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

A tervezett esetlegesség esztétikuma - Palánkai Tibor

A dzsessz muzsikus spontán profizmusa abból adódik, hogy rengeteget gyakorol. A színpadon rögtönöz, de abból dolgozik, amit már nagyon tud. Az építészetben is előfordul, hogy úgy tűnik, valamely elem véletlenül került a rendszerbe, miközben az nagyon is tudatos tervezés eredménye. Beszélgetés Palánkai Tibor Ybl-díjas építésszel.

Műtörténészek szerint a képző- és iparművészet az építészet faláról lépett le, az architektúrából lépett ki - valamikor a reneszánsz idején - és kezdett önálló életet élni. Egy épület persze jó esetben önmagában is művészeti alkotás, plasztikai és formatervezési produktum, igaz nem műtárgy. Nem az a dolga, mint egy képnek vagy szobornak, hogy kifejező legyen, hanem, hogy az emberek privát vagy közösségi élettereket alakíthassanak ki benne. Vagyis egy „másik személy”, az építtető elképzelései legalább olyan fontosak a tervezésnél, mint az alkotó önkifejezési szándéka. A következő interjúban egy olyan építész beszél erről, akinek kedvenc idézete Madáchtól való: „Csak az építész látja az egészet, /S bár megfaragni nem tud egy követ,/ A művet ő teremti, mint egy isten.”  Palánkai Tibor azonban e teremtő folyamatot sohasem sajátította ki magának, épületei olyan alkotások, melyek a megrendelő belső rezdüléseit nagyon is magukon hordozzák. Fontos számára hogy tervezése nyomán poétikus „plasztika” szülessen, de az ne legyen önmagáért való. Az építész szereti a rendhagyó, kivételes formarendet, „tervezett esetlegességeket” épít be házaiba. Divatoknak és a közízlésnek nem engedelmeskedik, szuverén, mégis alázatos tervezőművész. Szegeden él, vigyázó szemét Európára és a világra veti, saját világát úgy teremti meg, hogy eközben emberek, közösségek vágyait szolgálja.

Pacsika Emília (PE): Az első korszakodat fiatalos extravagancia jellemezte, a másodiknál úgy tűnt, komoly játékként éled meg az építész hivatást, egy idő óta mintha munkáidban a filozófia került volna a legelső helyre. Te hogy látod a pályádat, vannak benne váltások?

Palánkai Tibor (PT): Az egészen biztos, hogy az alkotó tevékenységemnek több fázisa volt, ez természetes, hiszen 70 múltam nemrég. Az egyetemi tanulmányok meghatározóak voltak, de nagyon egyoldalúak is. Mikor diplomáztam hozzánk éppen akkor érkezett a posztmodern, ami igencsak farba rúgta a modernizmus geometrikus „kockaház” stílusát. Engem ez nagyon megragadott, volt bennem, valami lobogás, egy belső tűz akkoriban, amit úgy éreztem, bele lehet tenni az alkotásokba. Szegeden beleszülettem egy egységesen eklektikus városba, aminek élményét gyerekként magamba szívtam. A szegedi embernek a ház azt jelenti, hogy abba középen kell bemenni, hogy az ablakok száma páratlan, hogy mindig legyen egy középső. Számomra is ez volt az alapvetés, hisz az ember a házakat szimbolikus jelként érzékeli. Aztán különböző fázisokon ment át a mentalitásom, a gondolkodásom, magatartásom.


Az építész háza, Szeged

 

PE: Abszolút állandóságok azért máig is maradtak, nemde?

PT: A mai napig vallom, hogy egy új épületnek úgy kell illeszkednie a környezetébe, - akár a tájba is - hogy ahhoz valamit még hozzá tegyen. Az a jó épület, amire azt mondják: hiányzott onnan, ahova fölépült. A másik gondolatom, hogy az építészeti produktumnak, mint művészi alkotásnak nagyon fontos eleme a poézis, mint nyitottság. Umberto Eco azt mondja: az építésznek úgy kell egy épület alapvető rendszerét kialakítania, hogy ha abba belerakja a művészi poézist, a tulajdonos számára még maradjon egy szabad interpretációs lehetőség. Ha a tervező jól dolgozik, akkor az épület használójának az lesz az érzése, mintha ő alkothatná még tovább a tereket, mintha az egészhez még maga is hozzá tehetne.

PE: Az Umberto Eco által megfogalmazott nyitottság meddig érvényes? Meddig a tiéd és honnan a tulajdonosé a ház?

PT: Nem magamnak tervezek. Mikor egy tervezést elvállalok, a legelső feladatom, hogy a tulajdonost jól megismerjem. Nagyon fontos, hogy milyen a személyisége, gondolkodásmódja, érzelemvilága. Nekem az ő vágyait az épületbe valamilyen módon bele kell tennem. Ha leülök vele tárgyalni, előre beállítom magamat egy érzékenységre. Ha ezt az építtető érzékeli ő is megnyílik, olyasmiket mond el, amikből én leszűrhetem, hogy a házának milyen jellegű nyitottsággal kell majd rendelkeznie, amiben ő majd egy szabad interpretációt tud megvalósítani. Ehhez kell egy rutin is, nekem a 47 év alatt ez kialakult. Ha az említett érzékenységet az építész föl tudja építeni magában az nemcsak profizmust, hanem fontos szakmai hitvallást is jelent.

PE: Egy lakóházban legtöbbször a használók rendezik be a tereket. Ezeket egy idő után a lakók ki is nőhetik, a funkciók is megváltozhatnak. Az építésznek mennyire kell jövőbe látnia, amikor tervez?

PT: Ez egy fontos kérdés ma, amikor a fogyasztói élettempó ilyeneket diktál: "Haladj a korral! Lépj tovább! Szabad vagy, mindent megtehetsz!" S utóbbi persze nem egészen igaz, de tapasztaljuk, hogy a gyors változásokra való késztetés hihetetlen nagy. A kihívások és a lehetőségek terepe sokkal tágabb, mint száz évvel ezelőtt volt. Azt gondolom, az épületet úgy kell megalkotni, hogy annak nyitottsága ne csak a funkcionalitását, de esztétikumát, szellemiségét tekintve is érvényes legyen.


Szent Mihály templom

 

PE: A játékosság meghatározó jellemzője számos épületednek, mi az a legfontosabb fűszer, amitől Palánkai épület lesz egy-egy alkotásod?

PT: A dzsessz muzsikus spontán profizmusa abból adódik, hogy rengeteget gyakorol. Mikor kiáll a színpadra, akkor tényleg rögtönöz, de abból dolgozik, amit már nagyon tud, amit a sok gyakorlás közben megtanult. Az építészetben is előfordul, hogy úgy tűnik, valamely elem véletlenül került a rendszerbe, miközben az nagyon is tudatos tervezés eredménye. Ezt én úgy hívom: tervezett esetlegesség.

PE: Pontosabban mit jelent ez a fogalom?

PT: Egy szép hölgy arcát egy anyajegy, érdekessé és vonzóvá teheti. Vagyis, ha egy rendszerbe bekerül egy „kivétel” az izgalmassá varázsolhatja a látványt. Egy homlokzattervnél gondolkodhatok úgy, hogy a szomszéd épületeket elfogadom, de azok mellé a saját rendszeremből úgy teszek oda egy-egy elemet, hogy az úgy hasson, mit az említett arcon az anyajegy. Az alapvető struktúra megmarad, de lesz benne egy kivétel. Ha egy méretes derékszögű szabályos térbe beteszek egy ferde vonalat, azzal egy izgalmas bizonytalanságot kelthetek. A térbeli változtatás - ami a derékszögű rendszerhez képest pár fokkal elmozdul - lehet az említett tervezett esetlegesség. Az így kialakított térbe a belépő valamiféle irányultságot is kaphat a tervezőtől. Nálam például, a lakásom előterében a padlóburkolaton megjelenik egy ilyen ferde vonal, amit először nem nagyon érthet a belépő. Ám, ha tovább megy, egyszer csak rájön, hogy ez a vonal egy átló, ami a lakás fontos része felé halad: a tetőterasz ajtajának irányába mutat, amin keresztül belátszik a szomszédos templom tornya. Azért szeretem a szokatlan kivételeket beletenni egy térbeli rendbe, hogy az ott tartózkodó ne érezze magát szokványosan rendezett körülmények között. Ez a megoldás, valamiféle térélmény gazdagítás. De ezer ilyet lehet játszani a bejövő fényekkel, egy szín árnyalatainak variálásával és még sorolhatnám.

PE: A megbízók vevők ezekre a tervezett esetlegességekre?

PT: Sokszor ők vezetnek engem, hiszen sok esetben nekik van igényük ilyesmire. Mindnyájunkban van egy hit, egy lelkület, nem csak funkció létezik számunkra. Persze nagyon fontos, hogy hova kerüljenek a bútorok, de ezekkel együtt azt tapasztalom, hogy sokunkban van igény a játékosságra. Sok megrendelő szereti, ha artisztikum és fantázia kerül a terekbe. Fontosnak tartom, hogy minden háznak legyen lelke, hogy ami az én lelkületemben legbelül van, az is bele kerüljön a tervekbe. Ha van egy gondolatom, azt csak akkor tudom realizálni, ha a tudatalattimba beépült intuíciókat engedem érvényesülni, ezekhez szándékolt nyitottsággal hozzáteszek egy tudati tevékenységet, de úgy hogy az eredeti ötleteimet nem nyirbálom meg. Ha fölépítek magamban egy hitrendszert, egy esztétikai rendszert, egy alkotási szisztémát, akkor azt az érzelmeimmel is alátámasztom.


Kistelek főtér

 

PE: Lehet ezt a munkát a portré festészethez hasonlítani, miszerint a kép, nem csak azért lesz jó, mert a modell arcvonásait visszaadja, hanem, mert a festő intuícióit is hordozza és megfelel a képzőművészet esztétikai szabályainak is?

PT: Igen, abszolút jó a példa! A modell, ha megöregszik, akkor is saját magát látja majd az ábrázolásban. Továbbra is ő van a képen. A leglényegesebbet kell beletenni abból az épületbe is, amivé az idők során az válhat.

PE: A poézis, a lelkiség fontosságáról beszéltél az előbb. Mi lehet az oka annak, hogy ez egyre inkább eltűnik az építészetből, hogy a minimál építészet népszerűvé válik?

PT: Biztos, hogy e stílus kialakulásában a technika fontos szereplő. A számítógépgép rendkívüli módon redukálja a fantázia adta lehetőségeket. Nagyon veszélyesnek tartom. Az alkotás szerintem intuíciók, nem pedig sémák összessége. Ha az a szándékom például, hogy valamit „lebegtetni” szeretnék, a gép ezt nem tudja megoldani. Mechanikus a rendszere és ehhez, mi tervezők tudunk ugyan alkalmazkodni, de valójában nem így gondolkodunk. A gépben korlátozott számú alternatíva áll rendelkezésre, a fejemben ennél több van. Egy-egy tervező program által bejönnek a képbe újabb és újabb sémák. Ezek a sémák azt sugallják, hogy olyan házat tervezzünk, ami a világon bárhol állhat. Tadao Ando építész mondta, hogy a minimál stílusú épületeket megrendelik, majd mikor elkészül, a lakók telerakják mindenféle csip-csup dolgokkal. Ha az építész nem fényképezi le azonnal az alkotását, az később már elveszíti „minimál” formáját.

PE: Az elmúlt években alföldi kisváros központok tervezését bízták rád. Mennyiben különbözik a magánházak tervezésétől a középületeké, amiknek egy társadalmi közös többszöröst is meg kell jelenítenie?

PT: Mórahalmon a városháza épületébe szándékoltan tettem elementáris formákat. Egy városházának többnek kell lennie, mint egy egyszerű középületnek. Az legyen szimbolikus, fölemelő. Emelkedjen ki, ugyanakkor ne legyen túlságosan az ég felé törekvő se, és legyen kellően nyitott. Az épület belsejében az átriumot üvegfödémmel, zártam le, hogy legyen a belső térnek spiritualitása, emelkedettsége is.


Mórahalom városháza

 

PE: Ez az épület, átjárható. A helyi állampolgár úgy léphet be a városháza kapuján, mint aki tudja, hogy az épület az övé is. Ez a tér érte is van.

PT: Fontos, hogy ha bemegyek egy térbe, mennyire uralom azt. Ha egy sötét folyosó fogad, ami ráadásul kanyarog, nagyon is kiszolgáltatva érezhetem magam egy hivatalnak. Viszont, ha fény van és átláthatóság a térben, akkor ez másfajta érzetet ad.

PE: Milyen filozófiát vetíthet bele az építész egy banképületbe?

PT: Egy bank az épületként egy irodaház, de jelként nem az. Ha bemegyek itt is az én ügyemről, a pénzemről, befektetésemről van szó, fontos, hogy ne legyek alárendelve. Én a belépő uraljam itt is a teret.

PE: A bankok a pénz templomai, az épület legtöbbször kifejezi, hogy egy ilyen intézménynek hatalma van. Ez nem volt fontos szempont a tervezésnél számodra?

PT: A szegedi banképületemnél a belvárosi telek utcafrontján álló műemlék épület önállóságát tartottam a legfontosabbnak. Ehhez akartam tisztelettel viszonyulni és kapcsolódni. Ez úgy érzem, sikerült is. Az új épület üvegtetője a régi ház cseréptetőjével nem ér össze, a belső korszerű térben lehet hallani, amint a tizenkilencedik századi ereszcsatornában csorog a víz. Az üvegtetőn a bordákat tudatosan nem terveztem teljesen függőlegesre, hanem ezek balról jobbra emelkednek, a belépő nem azt érzi, hogy egy ketrecben van, hanem hogy lebeg fölötte a tető.


MKB bank, Szeged

 

PE: Mikor templomot terveztél, ott mit tartottál tiszteletben?

PT: Az illeszkedés volt ott is az első szempont. A ma Szegedhez tartozó Szentmihály valaha egy halászfalu volt kicsi utcákkal, melyeken a holt Tiszához jártak le a halászok. Két keskeny utcácska között állt az a kocsma, ami közösségi térként is működött, ennek a helyén épült a templom. Korábbi szemlélet szerint az Isten a mennyekben lakik, a régi templomoknál az oszlopok fölszaladnak az égbe, a barokk freskók kinyitják a mennyezetet. A mai istenkép más, eszerint Isten itt van közöttünk. Kinn is van, benn is van, így a kinti és benti tereket összegombolni gondoltam. Fontosnak tartottam, hogy a bejárathoz oda kelljen vonulni. Egy esküvői menet most végig tud vonulni a kerengőszerű oszlopsoron, aminek vonala rávezet az oltárra. A fény - ami mindig a szakralitást segíti - itt a falba sűrűn bevágott keskeny ablakokon, a fal tetejétől a padlóig lefutó keskeny nyílás-szalagokon áradhat be.


Szent Mihály templom

 

PE: Az általad tervezett új kisteleki városközpont a „földből nőtt ki”. Hogyan tudtad ezt a főteret utólag a településbe szervesíteni? Mik voltak ehhez az igazodási pontok?

PT: A legnagyobb kihívás, mikor egy település főterét kell szinte a semmiből megteremteni. Mihez lehet igazodni? Minden településnek van egy struktúrája, egy utcarendszere, itt emellett még volt egy üres tér is, aminek nem volt térfala. A telkek végei futottak ki ide, ráadásul nem is szabályosan, valaha a tyúkok kapirgáltak itt. A tér alaprajza szabálytalan volt, ezt a szabálytalanságot én is megtartottam. Ez Kistelek egyik adottsága volt, ami eddig nem volt kihasználva, gondoltam én ezt fogom tenni. A tér akkor lesz tér, ha a térfalaknak sajátos rendje van, s akkor igazi egy főtér, ha nyitott és fontos közösségi történések színhelye. Ide került tehát az iskola a piac, a buszállomás épülete. És ennek a több funkciós helynek próbáltam valamiféle ünnepélyességet kölcsönözni. Igyekeztem olyanná tenni, hogy örömmel sétálgathassanak itt az emberek, szívesen találkozhassanak, randevúzhassanak itt a fiatalok, s ezt ma már két szinten is megtehetik.


Kistelek főtér

 

PE: Úgy tűnik, hogy számodra egy település szövetében való gondolkodás elsődleges szempont. Milyen elemei lehetnek ennek?

PT: Elementáris dolognak tartom az illeszkedést. Tervezéskor számos olyan tulajdonságot kell figyelembe venni, ami a környezetben levő épületek építészeti nyelvezetének sajátját alkotják. Legelőször is a környező telkek kialakult méreteit kell megvizsgálni. Nagyon fontos a lépték, a fal, nyílászárók rendszere, a szintek magassága, a tetők lejtése és így tovább. Ha tervezek, először mindig a környezet jellegében keresem meg az alapvetéseket, s ezekhez igyekszem igazodni. És ha a strukturális illeszkedés megvan, akkor gazdagíthatom a formát egyediségekkel.

PE: Az utóbbi időben csúcsra állított ablakokat, ferde párhuzamosokat, extravagáns megoldásokat alig látok az épületeiden. Mostanában archaikus hangulatú, erődszerű épületeket tervezel. Ez a formarend más, mint a korábi volt. Miért ez a változás?

PT: Biztos, hogy az ember idővel lehiggad. Valóban van egy olyan irányultságom mostanában, ami a kiegyensúlyozottság felé visz. Úgy vélem, a túlzott játékosságnál többet ér, ha az ember egy-két a rendszerből kilépő formai elemet tesz egy épületbe, de azt nagyon jó helyre. A formai bravúroknál fontosabb, hogy egy háznak legyen kiegyensúlyozottságot mutató forma világa, nyitottsága. A tradicionális nyugalom persze korszerű és egyszerű formában jelenjen meg. Úgy érzékelem, a mai világ azt táplálja belém, hogy állandóan fussak előre, mert, ha nem teszem, lemaradok. Az emberek többségének problémát okoz, hogy nem tud ennek a tempónak megfelelni. Egy középületet rengeteg ember látogat meg, ezért fontos, hogy az épület stabilitást is sugalljon. Ugyanakkor legyen benne valami plusz, amivel azonosulni lehet, ami hordozza a mai korra jellemző, mindnyájunk tudatalattijában ott élő sajátosságokat.

Pacsika Emília

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »