építészet : környezet : innováció

Az elveszett Peking: a régi szomszédságok

A várost az elmúlt évtized alatt gyors ütemben modern metropolisszá formáló építési tevékenység a hutongok, azaz a keskeny sikátorokról nevezetes történelmi kerületek egy részének lerombolásával járt. A hutongok sorsának megpecsételődése azonban nemcsak a közömbös kormány vagy a könyörtelen ingatlanfejlesztők felelőssége. A rombolások számos kínai újdonsült vágyait tükrözi.
Nicolai Ouroussoff cikke a The New York Times július 27-ei számából.

Míg nyugaton egy-egy történelmi ciklus egy évszázad alatt zajlik le, ugyanehhez Kínában manapság kevesebb, mint egy évtized is elegendő. És ez Peking műemlékvédelmére ugyanúgy érvényes, mint a jelenlegi lázasan folyó nemzeti építési hullámra.

A várost az elmúlt évtized alatt gyors ütemben modern metropolisszá formáló építési tevékenység a hutongok, azaz a keskeny sikátorokról nevezetes történelmi kerületek egy részének lerombolásával járt. A hutongokra oly jellemző belsőkertes, favázas és mázas cseréppel fedett régi épületeket olyan sebesen cserélték le toronyházakra, hogy a műemlékvédők eszmélésére is alig maradt idő.

A kínai aktivisták most azt védik, ami még megmaradt. Azonban újabb jelenség fenyegeti őket: a tehetős újgazdagok megjelenése a hutongokban. A kevés fennmaradt belsőudvaros ház ugyanis az ország gyarapodó felsőbb osztályába tartozók és a gazdag külföldi befektetők kedvelt státusszimbólumává vált. Az ősi kerületekbe beáramló tőke ugyan jót tesz a gondos felújításoknak, de ugyanakkor megváltoztatja a környék karakterét, és megszünteti az arra jellemző hagyományos életmódot is.

A hutongok sorsának középpontba kerülése egy hasonlóképpen halasztást nem tűrő műemlékvédelmi ügyet szorít háttérbe: az 1950-es és 1960-as években felépült szocialista lakótelepek lerombolásának ügyét, mely a történelem cenzúrájának témáját veti fel. A múlt vízióit ugyanis oly mértékben írják át, hogy annak, ami megmarad, lassan semmi köze nem lesz az igazsághoz.

 

Az elvesztett Peking: a régi szomszédságok
Az elvesztett Peking: a régi szomszédságok

 

A hutong városrészek a 13. századból származnak, abból az időből, amikor a Jüan-dinasztia mongol alapítói Peking rácsos városszerkezetét kialakították. Az 1949-es kommunista hatalomátvátelt követő évtizedben a hutongok elrendezése keveset változott. A közösségi élet a keskeny sikátorokban folyt, a magánélet pedig a belsőudvaros téglaházak falai mögött. A jómódúbb hutongok északon, a sűrűbben lakott szegényebbek pedig a Tiltott Várostól délre terültek el.

Az 1960-as évekre azonban Peking népessége oly mértékben kezdett el növekedni, hogy a lakosság elhelyezésére már nem állt rendelkezésre elegendő lakás. Gyakran előfordult, hogy az egykor egyetlen család számára épült belsőudvaros házakban három-négy, egymással rokonságban álló család nyomorgott.

Az új lakók elegendő tér hiányában a belső udvarok felé terjeszkedtek, és bódékat vagy konyhákat építettek. Az egykor tágas, szellős és világos terekből hirtelen fojtogató kis helyiségek sora vált. Megfelelő csatornázás hiányában hamarosan még a gazdagabb hutongok is nyomornegyeddé alakultak át.

A város növekedésével egyidőben a modernizálás jegyében elbontották az egykori Pekinget körülvevő, kőből emelt városfalat. A történelmi városrészben egyre több gyár és lakótelep épült, majd a várost fokozatosan körbezárta a négy- vagy ötemeletes szocialista stílusban megépített lakótelepek gyűrűje.

 

Az elvesztett Peking: a régi szomszédságok

 

A rombolások a szabadpiaci rendszer bevezetése és az ingatlanspekulánsok profitéhsége következtében már a '90-es években elkezdődtek. A folyamat az olimpia megrendezési jogának elnyerésével (2001) felgyorsult, és a külföldi látogatókra való felkészülés részeként átfogó program indult a nyomornegyedek felszámolására.

A Tiananmen tértől délre elterülő viszonylag szegény, de virágzó, teaházakkal és színházakkal teli Qianmen városrész hutongjai helyén például csúnya posztmodern bevásárlóközpontok és irodaházak épültek, amelyek már most, elkészülésük után néhány évvel, ütött-kopott, elhasznált benyomást keltenek. Ezen a területen ma egyedül a régi pekingi kő városkapu emlékeztet a múltra, amelyet állványok és a magasban keresztbe-kasul futó autóutak kavalkádja vesz körül. Az egykori városfal mentén kialakított nyüzsgő kereskedelmi utat nyolcsávossá szélesítették, így a gyalogosok csak felüljárókon keresztül tudnak átkelni az út egyik oldaláról a másikra.

A hutongok lerombolása és az ennek következtében megsemmisülő kulturális emlékek eltűnése felháborodást keltett a városi értelmiség körében. Az aktivista Hua Xinmin és az újságíró Wang Jun kisebb tiltakozó akciókat szerveztek és a nyugati világ érdeklődését is felkeltő cikkeket közöltek a hutongok megmentése érdekében. Ügyük immár nemzetközi szinten is ismertté vált.

A kormány, amely az olimpia közeledtével egyre érzékenyebben reagált a kritikákra, 25 műemlékileg védett, a városközpontban fekvő történelmi zónára vonatkozó konzerválási tervet dolgozott ki. Így néhány kihágástól eltekintve a rombolás az elmúlt néhány év folyamán valóban lelassulni látszik. A hutongok sorsának megpecsételődése azonban nemcsak a közömbös kormány vagy a könyörtelen ingatlanfejlesztők felelőssége. A rombolások számos kínai újdonsült vágyait tükrözi. A '70-es évektől ugyanis a kínai átlagpolgár a hutongok belsőudvaros házai helyett leginkább a társadalmi státuszt is jelentő állami, fallal körbekerített lakótelepek után kezdett el sóvárogni.

 

Az elvesztett Peking: a régi szomszédságok
Az elvesztett Peking: a régi szomszédságok

 

A középosztálybeliek zsigerből lenézik a hutongokat, és még Jan Weng, a valaha a Qianmen negyedben élő, amúgy igen felvilágosult építész is lakótoronyba költözött a közelmúltban. “Az állami lakótelep ideális azok számára, akik Mao Kínájában nőttek fel. És ez azóta sem változott” – mondta. Szerinte a zakatoló kínai gazdaság következtében a szegények és a gazdagok közötti különbség növekedésével a bűnözés és a bizalmatlanság is megnőtt. “Nem érezném magam biztonságban egy olyan helyen, ami nincs körbekerítve” – nyilatkozott.

A lerombolásra kerülő negyedek lakóinak legfőbb problémája az, hogy nem kapnak elegendő kártérítést az államtól vagy az ingatlanfejlesztő cégtől, így a városközponttól jóval távolabb kell költözniük. Az, hogy a hutongok lebontásával történelmi műemlékek tűnnek el, kevésbé izgatja őket. Az értelmiségiek és a jómódúak történelem iránti megújult érdeklődése mindeközben egy másfajta romboló kapitalista erőt hoz mozgásba. A belsőudvaros házak építészetének hirtelen felértékelődése miatt az épületek a feneketlen pénztárcájúak számára vágyott státusszimbólumokká váltak. A hutongbeli épületeket jómódú külföldiek és kínai újgazdagok vásárolják fel, és a sokmillió dolláros felújításokkal a régi hangulattól fosztják meg ezeket a kerületeket.

Amikor a házakat még két vagy három generáció lakta, az élet óhatatlanul kifolyt az udvarokba és a szűk sikátorokba is. Az utcákat kis boltocskák és ételárusok szegélyezték, az idősek pedig kempingszékeken ülve kártyáztak a biciklisek áradata között. Manapság jellemzően egyetlen jómódú házaspár és egyke, jó magaviseletű gyermekük él az egykor tucatnyi embernek otthont adó udvaros házakban. A szabadtéri főzés és az utcasarkon álló közös vécé helyett ezekben a házakban ma a legmodernebb konyhát, szaunával és wellness-szel ellátott fürdőszobát és földalatti garázsokat találunk. Egy ismert kínai mágnás például uszodát épített hutongbeli háza alá. Az egykor életteli utcák így ma olyan csendesek, mint egy kolostorudvar – és ettől legalább annyira unalmasak, mint egy tipikus amerikai kertváros.

Az eredmény például a Tiltott Várostól északkeletre húzódó Dongcseng kerület Nanluogu Xiang elnevezésű, keskeny hutong negyedében megdöbbentő. A belsőudvaros házak és a boltok derűs összevisszaságával jellemezhető, egykoron lüktető kerületet egy helyi ingatlanfejlesztő vásárolta meg. A legrosszabb állapotban levő házakat felújította, és a bennük levő boltocskákat turistáknak szánt cikkeket áruló kereskedőknek adta bérbe. A negyed emiatt kísértetiesen hasonlít a lemásolt és újonnan megépített régies homlokzatokkal kidekorált amerikai bevásárlóutcákra. Az utca tele van a turistákat megcélzó pólóboltokkal és kávézókkal. A külföldiek – elmaradhatatlan útikönyvükkel a kézben – céltalanul sétálgatnak fel s alá, és szívják magukba az utca hamisított kulturális hangulatát.

 

 

Néhány lépéssel odébb, egy kis sikátor egyik házának ajtaján kézírásos “reklám” hirdeti a hagyományos belsőudvaros házban való körbevezetést. Kopogásunkra egy apró, idős asszony nyit ajtót, majd bevezet a ház belső udvarába, ahol egy középkorú férfi, talán a fia, éppen biciklit javít az udvar sarkában kialakított műhelyben. Az idős asszony aztán büszkén mutatja a konyhát, majd egy megsárgult fényképen katona nagyapját. A kopott konyhaasztalon értéktelen nippek állnak.

Amint kilépünk a kis házból, nem hagy minket nyugodni a gondolat, hogy az idős asszony, aki így próbál meg lépést tartani a körülötte végbement változásokkal, egy ingatlanfejlesztő miatt előbb-utóbb kénytelen lesz kiköltözni otthonából. Ez az amerikai városokból már ismerős. A szomorú igazság, amivel az építészettörténettel foglalkozók mindig is tisztában voltak az, hogy a szegénység sokszor hozzájárul a műemlékek megőrzéséhez. A szegényeknek nincs pénzük minden egyes generációval lebontani és újraépíteni házaikat. Ha azonban egyetlen jómódú tulajdonos beköltözik a pusztulófélban levő környezetbe, azonnal hozza magával a felújítókat – vagy rosszabb esetben a bulldózert. A műemlékvédők, akik jellemző módon nem értenek az üzlethez, kénytelenek fausti alkut kötni: mentsük meg a leglényegesebb építészeti elemeket, és hunyjunk szemet afölött, hogy mi folyik az épületen belül. Ezt a sémát erőszakos állami beavatkozás nélkül nem lehet megváltoztatni.

A ‘60-as és a ‘70-es évek kommunista időszakában megépített különböző lakókomplexumok lerombolása azonban ugyanilyen aktuális ügy. Ezek az épületek első pillantásra tipikus modernista lakóházaknak tűnnek: hosszú, alacsony blokkok egy közös, néhány fával tarkított udvar körül elrendezve. A liftek költséges beszerelését elkerülendő a kínai kormány az épületeket legfeljebb négy- vagy ötemeletesre építette meg. Szürke téglaborítású homlokzataik modernista puritánságát néhány hagyományos kínai részlet próbálja oldani, például egy magastető, íves túlfutó eresszel.

Ezek a lakóépületek a hagyományos kínai társadalmi rend és a kommunális élet kommunista elveinek különös keverékét tükrözik. A lakótömbökben többek között gyakran orvosi szolgáltatás és szervezett kommunális bevásárlás is működött. A kommunista lakóházakban a belsőudvaros, hagyományos házakhoz hasonlóan kialakult a nyilvános, a közösségi és a magánzónák gazdag hierarchiája. A központi udvar – persze felnagyított arányokkal – ugyanazt a célt szolgálta, mint a belső udvar. Hiszen az udvar körüli szobák alig voltak nagyobbak, mint a legkisebb hálófülkék, így a lakók a közös konyhában töltötték idejük nagy részét.

Az évek során sok lakó lázadt fel a kommunális elrendezés ellen. Asztalaikat és étkészleteiket kirakták szobáik ajtaja elé, így a folyosók lassan a régi hutongok zsúfolt és rendezetlen sikátoraira kezdtek emlékeztetni. A tömbök szerkezete tehát a társadalmi szövettel sokkal szorosabb kapcsolatban állt, mint magával az építészettel. A történelmi belváros szélein felépült lakóházak olyan gazdag textúrával töltötték meg a régi negyedeket, amelyek erőteljes ellenpontját adják az újgazdag kerületek unalmas egyformaságának.

“A legnagyobb lakótömbök szinte egy mikrováros szintjén állnak” – mondta a pekingi építész, Jung Ho Csang, aki nemrégiben a Massachusetts Institute of Technology építészkarának dékánja lett. “Az itt élő emberek a saját iskolájukba, éttermeikbe és közértjeikbe járnak. Eközben mi alig tudunk a létezésükről, hiszen magas falak mögött élnek.” Csang elmondása szerint az az általános, hogy a négy-ötemeletes épületeket lerombolják és helyükön hivalkodó magasházakat húznak fel. “Annyira rejtett világ ez, hogy sokszor nem is vagyunk tisztában vele, mi szűnik meg ezeknek a házaknak a lerombolásával” – mondja.

 

Az elvesztett Peking: a régi szomszédságok

 

Egy bölcsebb világban természetesen az lenne az eljárás, hogy az állami hivatalok türelmesen felfejtik a történelem rétegeit, utcáról utcára, épületről épületre haladva. Mivel ez nem így történik, néhány építész új műemlékvédelmi módszereket keres, és próbálja azokat meghonosítani. A holland Rem Koolhaas, aki egyébként szinte folyamatosan felbukkan Kína valamelyik részén, azt állítja, hogy egy-egy fontos épület műemlékként való kiemelése óhatatlanul a történelem torz képét adja. Ehelyett azt javasolja, hogy jelöljenek ki a városban egy nagyobb területet, amelyben a hutongoktól a kommunista épületekig a város minden történelmi rétege megőrzésre kerül. Így egy olyan élő múzeum jöhetne létre, amelyben a turbulens változások közepén megállt az idő.

Ötlete sokkal inkább provokációnak, mint komoly, megfontolandó javaslatnak tűnik. Az azonban világos, hogy a kínai kormánynak kötelessége lenne egy pillanatra megállni, és megfontolni, mit áldoz fel a múltból. Egy átfogó stratégia kidolgozásával nemcsak Peking, de az egész világ számára példát mutathatna.

Úgy tűnik azonban, hogy Peking ideje most már visszafordíthatatlanul fogytán van.

Nicolai Ouroussoff

forrás: The New York Times

fordította: Plótár Fatime

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »