építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Főszerepben az építész - hivatás és modernitás

Jönnek, építészeti filmnapok jönnek... Vámos Dominika évek óta foglalkozik építészet és film viszonyával, doktori értekezése is ebben a témában született. Dolgozatának első - bevezető - részében a szakmagyakorlás lényegi kérdéseit helyezi történeti kontextusba. Az írás, bármilyen hosszúnak tűnik is első pillanatra, észrevétlenül csúszik le, lendülettel, érthetően, tisztán. Szinte tapintható a gondolatok sűrűsége, hiszen minden mondat sok száz (talán inkább ezer) oldalnyi másik összefoglalása. Kiváló munka, figyelemre méltó kutatás. Olvasni pedig kell mindazoknak, akik valaha is feltették a kérdést maguknak, hogy "mi dolgunk a világon?"

Jönnek, építészeti filmnapok jönnek... Vámos Dominika évek óta foglalkozik építészet és film viszonyával, doktori értekezése is ebben a témában született. Dolgozatának első - bevezető - részében a szakmagyakorlás lényegi kérdéseit helyezi történeti kontextusba. Az írás, bármilyen hosszúnak tűnik is első pillanatra, észrevétlenül csúszik le, lendülettel, érthetően, tisztán. Szinte tapintható a gondolatok sűrűsége, hiszen minden mondat sok száz (talán inkább ezer) oldalnyi másik összefoglalása. Kiváló munka, figyelemre méltó kutatás. Olvasni pedig kell mindazoknak, akik valaha is feltették a kérdést maguknak, hogy "mi dolgunk a világon?"

 


 

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Doktori értekezés


FŐSZEREPBEN
AZ ÉPÍTÉSZ

Az "Építészek Mesteriskolája" című dokumentumfilm és a háttéranyagául szolgáló szociológiai, irodalmi és filmes példák tanulságai az építész szerep- és identitásváltozások értelmezéséhez.

Témavezetők:

Ferkai András PhD
Mátrai Péter DLA

KÖSZÖNET

Ferkai András, Mátrai Péter és Tillmann József konzulens tanáraimnak, valamint Ekler Dezsőnek, Janáky Istvánnak, Kerékgyártó Bélának, Keller Márkusnak, Madzin Attilának, Masznyik Csabának, M. Gyöngy Katalinnak, Petróczy Gábornak, Simon Mariannak, Sonnevend Gergelynek,Turányi Gábornak, Zilahy Zsuzsának, az Építészeti Múzeum munkatársainak és családtagjaimnak mindennemű segítségükért és támogatásukért.


Vámos Dominika

„… akik csak test voltak és nem maradtak meg az időben, hol vannak?
Kevesebbek, mint a futó homokszem a sivatagban.
És ettől félnek az emberek.
Az egyik családot akar, hogy megmaradjon az időben.
A másik épít valamit, egy nagy épületet vagy gondolatrendszert,
vagy verssort ércnél maradóbbat.
És így reméli azt a másik, valóságosabb megmaradást.” (Márai Sándor)

TARTALOM:

ELŐSZÓ

Motiváció, aktualitás, nézőpont, kutatástörténet

HIVATÁS ÉS MODERNITÁS 

Professzionalizáció-kutatások

Szemelvények a magyar szakirodalomból


Mérnökök Magyarországon 1945 előtt

Magyar képzőművészek a Monarchia idején

Az építőművész hivatás tündöklése és  hanyatlása Magyarországon

 

FŐSZEREPBEN AZ ÉPÍTÉSZ           

Műfaji határátlépés
Fejtől hasig

Solness, Zene esküvőre és…, Ősforrás, Az építészek
Stiller, Billiárd fél tízkor
Az építész hasa, Törökfürdő

ÉPÍTÉSZEK MESTERISKOLÁJA

Mérnök-hősök a Kádár-korszakban
Holttengeri tekercsek,
Megszállottak, Nehéz emberek,
Szemüvegesek
Kollektív ház
Az „Építészek mesteriskolája"
dokumentumfilm

A mestermunka programja és
struktúrája

IRODALOMJEGYZÉK
Bibliográfia
Filmográfia

 

 

ELŐSZÓ

„Menschliches, allzumenschliches.” (Friedrich Nietzsche)

„Mi tudjuk, hogy minden kép mögött van egy másik kép, ami közelebb áll a realitáshoz, és e kép mögött egy újabb, és még egy a legutolsó mögött, egészen a végső abszolút misztikus valóság igaz képéig, amit soha nem fog senki se látni. (Michelangelo Antonioni)

 

Motiváció, aktualitás, nézőpont, kutatástörténet                 

Az építészeti folyóirat szerkesztés - amelyben éveken keresztül volt részem -, majd később a dokumentumfilm készítés tapasztalata egy olyan ösvényre irányította rá a figyelmemet, amely meggyőződésem szerint az építészeti szakmagyakorlással kapcsolatosan felmerülő legnyugtalanítóbb konfliktusok mélyén rejtőzik, alattomosan és igen hatékonyan befolyásolva azok kimenetelét.

A szerkesztői, dramaturgiai munkát ugyanis nem elsősorban a végtermék, az adott építészeti produktum látványának közzététele, ismertetése vagy kritikája képezi, mindenekelőtt a háttérben sorakozó lélektani, szociológiai, filozófiai és egyéb, a konkrét témához csak közvetett módon kapcsolódó tényezők összekuszálódott halmazában kell tudni eligazodni ahhoz, hogy a bemutatás a valódi megértést és kommunikációt szolgálhassa.

Egy-egy konkrét, a közelmúlt vagy a jelenkor építészeti kérdéseit érintő, gyakran nyilvánosság elé is kerülő témáról vagy konfliktusról folyó diskurzus során azonban arra a feltételezésre kellett jutnom, hogy a szakmai identitással összefüggő tisztázatlanságok, az elmúlt évtizedek során felhalmozott és átörökített rejtett indulatok, reflektálatlanság, elbizonytalanodás nehezíti a mai magyar építésztársadalom tisztánlátási és döntésképességét, különösen a változó és súlyos válságokkal terhelt viszonyok közepette. Máig nincsenek tényszerűen feltárva, értékelve és lezárva olyan alapvető témák, mint például a szocreál korszak, a paneles lakótelepek, az állami tervezőintézetek, a MÉSZ és a Mesteriskola, valamint az építésztársadalom meghatározó személyiségeinek, vezetőinek valóságos szakmai és politikai küldetése, tevékenysége és azok következményei.

Petróczy Gábor építész-szociológus egy, a Mesteriskola számára készített feljegyzésében már 1983-ban arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelmi tanulságok jövőre vonatkozó hasznosítását egyelőre a szakma „fogyatékos önismerete” akadályozza, és sorra vette azokat a kérdéseket, amelyekkel mind sürgetőbb volna a szembenézés.

Közel három évtized telt el azóta, az állami tervezőintézetek felszámolódtak, a rendszerváltás következményeképpen a szakmagyakorlás körülményei gyökeresen megváltoztak, az akkor feltett kérdések nagy része azonban azóta is kérdés maradt. „Milyen mértékben korlátozzák a gazdasági és politikai viszonyok az építészeti tervezést?... Konkrétan kik és mit várnak el az építészektől? Kiknek és milyen felelősséggel tartoznak? Milyen viszonyban állnak egymással az ún. társadalmi elvárások és a deklarált (vagy kevésbé deklarált) eszmék, építészeti önértékek? Mettől-meddig terjed az építészeti tervezés kompetencia köre? Milyen mértékben differenciált az építészetben önmagán belül? Stb.”1

Az építész szerepkör tisztázatlanságaiból adódó ellentmondásos tünetek és megnyilvánulások nagyon sokszor a médianyilvánosság színterén játszódnak, amelynek következtében az építészekkel szembeni, évtizedek óta amúgy is egyre gyengülő közbizalom devalválódása megállíthatatlanul folytatódik. Kirívó példaként elég csak a nagy országos pályázatok, önkormányzati vagy állami nagyberuházások tervezésével kapcsolatos ügyekre és azok visszhangjára utalni, de számtalan publikáció, pamflet, internetes véleménynyilvánítás árulkodik arról, hogy a társadalmi köztudatban, vagy a médiában megrajzolt építészkép, és az építész szakma önmagáról megalkotott képe nincs teljes átfedésben egymással.

Az építész és a „civil” társadalmi közeg szemléletbeli dichotómiája lényegében szétválaszthatatlan a modern építészet genealógiájától, és ennek a fenntarthatatlan feszültségnek törvényszerű következménye az építész szerepkör, szakmai identitás folyamatos változása, átértékelődése is. Ez tehát nem mai, és nem magyar jelenség. 

A modernitás teljes problematikájának feltárása, a szocializmus felívelésének, hanyatlásának és utóéletének története, a kelet-közép-európai régió kulturális specifikumainak részletes leírása mind-mind nagyban hozzájárulhatna az építészeti tervezés körüli zavarodottság titkainak felfejtéséhez, e dolgozat kereteit azonban messze meghaladná. Érjük be tehát azzal a megállapítással, hogy a felsorolt területek között olyan korrelációt lehet felfedezni, amelynek tünetei – alaptermészetéből következően - éppen az építészetben a legszembetűnőbbek és legmaradandóbbak.

A modern építészet tehát megszületése pillanatától kezdve magán viselte a szakma és a nagyközönség kölcsönös idegenkedésének áldását és terhét, hiszen az avantgárd kiáltványok éppen a közízléssel való szakításból merítették erejüket.  A problematikus viszony enyhítése azonban - az autonómabb művészeti ágaktól némileg eltérően - hamarosan elkerülhetetlen feladattá vált, így az ideológiai alapvetés, a publicisztika, a verbális és vizuális értelmezéstechnikák, műfajok segítségül hívása, szofisztikált alkalmazása mindenkor immanens részét képezte az új építészet szélesebb körű elfogadtatásnak. Elég csak a nagy összefoglaló modern – ún. „operatív”, majd „derogatív”, kritikai - építészettörténeti munkákra utalnunk2 Siegfried Giediontól Nikolaus Pevsneren át Kenneth Framptonig, vagy Lucien Hervé, Pierre Chenal, Moholy-Nagy fotó- és filmművészeti tevékenységére, amely mind nélkülözhetetlen volt a modern építészeti forma- és részletképzés szokatlan esztétikumának eszmei, illetve vizuális kanonizációjához.

A háború utáni évtizedek visszatérő, meghatározó szakmai diskurzusai is újabb és újabb hullámokban vetették föl a társadalmi nyilvánosságtól való egyre mélyebb elszigeteltség problematikáját, amely egyébként mozgatórúgója is lett – főként a nyugati országokban – a normatív építészeti szemléletben bekövetkező változásoknak.3 Európa keleti régióiban, így Magyarországon is, a bürokratikus felépítésű állami tervezőintézetek rendszerében ez a szimptóma még kiélezettebben jelentkezett, erről számtalan dokumentum, nyilatkozat, folyóiratcikk tanúskodik.4

A hosszú időn át hangoztatott meddő búsongások azonban megmaradtak egy szűkös, ám egyre mélyülő kommunikációs mederben, amíg a politikai-gazdasági környezet változásai nem idéztek elő olyan helyzetet, amelyben ugyan formálisan merőben átalakultak az építészeti tervezés szervezeti keretei, társadalmi kapcsolatai, újfajta témák kerültek a felszínre, ám az építész szakma alapvető szociológiai és mentális – sőt morális természetű  feszültségei globális és regionális szinten továbbra is érzékelhetőek maradtak.

A nagy gazdasági válságok, amelyek jellemzően a beruházások csökkentése révén az építési tevékenységre sújtanak le leginkább, amúgy is mindenkor jó alkalmat, pontosabban kényszerhelyzetet teremtettek az építésztársadalom számára az önreflexióra, az újragondolásra és szemléletváltásra. Így a jelenlegi recesszív szituáció előre nem számított aktualitást adott az építész szakmával kapcsolatos önismereti kérdések felvetésének. Létezik-e tisztán szakmai elkötelezettség, társadalmi küldetéstudat, vagy az építész is egyszerű piaci szereplő, egyáltalán, mit jelent az építész egzisztenciája, vágyott vagy inkább megvetett-e a sztár- illetve médiaépítész szerepköre, milyen természetű a pénzügyi és/vagy politikai hatalmakkal fenntartott szimbiotikus kapcsolat, és a hazai viszonyokban mindezek a kérdések milyen fénytörésben merülnek fel, és milyen újabb dimenziókkal terebélyesednek.

Az önismeret, identitás, szerep kérdéskör körüljárására konkrétan az Építész Mesteriskoláról szóló dokumentumfilm elkészítésére szóló felkérés adta az apropót, amelyet 2006-ban, Madzin Attilával együtt kaptunk meg az iskola vezetőségétől. Doktori tanulmányaim kezdetén ugyanakkor elsődlegesen az építészeti fotó és mozgókép természete foglalkoztatott, az egymástól látszólag távol eső műfajok közötti átjárhatóság, hogy a film miként képes azokat a – mindenekelőtt emberi szándékból, magatartásból, állásfoglalásból eredő – látens tartalmakat megérthetően és élményszerűen közvetíteni, amelyek magának az épületnek vagy építészettel összefüggő jelenségeknek, folyamatoknak a létrejöttében is döntő szerepet játszottak. Ez a tapasztalat mindenekelőtt egy szélesebb körű és mélyebbre hatoló műfaji vizsgálódás megkezdésére sarkallt.

Kutatómunkám tehát kettős tematikai vezérfonalon haladt. Az első fázisban az építészet az intim tértől a nagyvárosi, sőt a kozmikus környezetig értendő  filmes reprezentációjának az építészeti gondolkodásra vonatkoztatható tanulságait tettem vizsgálat tárgyává, majd ezzel párhuzamosan a modern kori magyar építésztársadalom szakmaszociológiai tanulmányozásába kezdtem. Ennek gerincét a Petróczy Gábor által egybegyűjtött – mintegy nyolcvan levéltári doboz mennyiségű – dokumentumgyűjtemény katalogizálása jelentette, amely a 19. század közepéig visszamenő, de főképpen az 1945 utáni időszak eseményeit, összefüggéseit feltáró másfél-két évtizedes kutatómunka gyümölcse. Folytatásképpen pedig az Állambiztonsági Történeti Intézet levéltárában kerestem korábban nem hozzáférhető információkat, jelentéseket, majd az 1956-os Történeti Intézet Oral History Archivumában, valamint a témához kapcsolódó történeti-szociológiai és szociálpszichológiai szakirodalomban tájékozódtam.

Alapvetően egy újfajta megközelítési mód felfedezése és bejárása ambicionált, hiszen az építész önkép és kommunikációs defektusok felvetése első olvasatban erőtlen közhelyként is értelmezhető volna. Azonban a nézőpont irányának megfordításával, kizárólag külső források felhasználásával, a kívülálló beavatatlan tekintetével szemügyre venni egy jellegzetesen körülírható hivatáscsoportot, majd az így kapott tükörképet értelmezni, értékelni, a belső énképpel összevetni, ez az önismeretre, az önreflexióra késztetés talán leghatásosabb módszere.

Mint nem gyakorló építész számára, testre szabott ez a megértésre koncentráló, egyidejűleg kívülről és belülről, közelről és távolról szemügyre vevő kritikai látásmód. A felfedezés útja ugyanakkor számos kockázatot is tartogat, hiszen korántsem kitaposott, nem lineáris, és egymást nem ismerő narratívák átmetsződéseiből formálódik.

A szakirodalmi és forráskutatással párhuzamosan olyan narratív műalkotásokat, filmeket, illetve irodalmi műveket kerestem és gyűjtöttem össze, amelyek az építész alakját, hivatásbeli és emberi aspektusaival együtt, egy konkrét földrajzi-politikai-kulturális kontextusba helyezve ábrázolja, illetve helyezi egy komplex drámai történet középpontjába. Ezek a művészi, szórakoztatási, esetleg kultúrpolitikai szándékkal készült feldolgozások természetesen nem alkalmasak arra, hogy hiteles képet nyújtsanak egy adott korról és szakmáról, ugyanakkor pótolhatatlan adalékokkal szolgálhatnak a tényszerű, dokumentumokkal igazolható ismereteinkhez.

E dolgozat keretében tehát az építész történetekről szóló összefoglalásokat a tárgyilagosság és a megismerés tudományos módszertanát követő szociológiai, szociálpszichológiai elméletek, magyar vonatkozású kutatási eredmények ide vonatkozó szemelvényeivel egészítettem ki. Szándékosan nem foglalkoztam ezen a helyen a konvencionális építész-portréfilmek, ismeretterjesztő alkotások műfajával, mert ezek - noha bőséges informatív és művészi értékkel rendelkezhetnek  - elsősorban nem kritikai szemlélettel készültek.5

A tanulmány második része a Kádár-korszak mérnök-hősének változását követi nyomon néhány jellemző – elsősorban filmes  alkotás tükrében, majd tematikailag ide kapcsolódóan, mestermunkám, a 2010-ben elkészült „Építészek mesteriskolája” című film6 értelmezéséhez szükséges háttér információkat összegzi.

A dolgozat ily módon tehát első sorban a 20. század második felében lezajlott folyamatokra, változásokra és az azokat reprezentáló feldolgozásokra koncentrál, hiszen egyfelől az elmúlt egy-másfél évtized távolsága szükséges a történelmi távolságtartáshoz, másrészt amióta a privát hivatásgyakorlás kialakulása zajlik Magyarországon, még nem születtek releváns alkotások e tárgykörben.

A mérnök, építész figurája úgy tűnik, egyelőre „kiment a divatból”. Az itt górcső alá vett művek, amelyek a rendszerváltás előtti időszakot idézik fel, adalékul szolgálnak az építész szakma társadalmi elismertségének, helyzetének, konfliktusainak megismeréséhez. A korszak tudományosan korrekt és művészien szubjektív feltárása és értékelése iránt – főként a pályafutásukat már az új rendszerben kezdő fiatalabb generációk körében  feltűnő érdeklődés mutatkozik, teljesen érthetően, hiszen az építészeti tervezés gyakorlatában a szaktudás nemcsak technikai vagy módszertani ismeretek elsajátítását jelenti, hanem az elmúlt korok építészeti produktumainak értelmezési képességét is, amely az építészet folytonossága szempontjából is, a jelen megértéséhez is egyaránt elengedhetetlen és rendkívül tanulságos.

 

HIVATÁS ÉS MODERNITÁS


„legyen tanult ember, tudjon rajzolni,
legyen képzett a geometriában,
ismerje jól a történelmet,
szorgalmasan hallgassa a filozófusokat,
értsen a zenéhez,
ne legyen járatlan az orvoslásban,
ismerje a jogászok érvelését,
értsen a csillagászathoz és a csillagászati számításokhoz.”

 

Amikor a római Vitruvius az építészek első olvasható öndefiníciós kísérletében a szakma gyakorlásához és az elismertséghez szükséges képességek komplexitását hangsúlyozza, máris megveti az alapját annak a soha nem nyugvó, újra és újra fellángoló diskurzusnak, amely az építész foglalkozása szerinti hovatartozását firtatta. Nehéz fellelni azt a történelem előtti időpontot, ahová e hivatás keletkezési dátumát pontosan elhelyezhetnénk, de tudvalevő, hogy már az ókori kultúrákban is megkülönböztetett pozíciót élvezhetett az építőmesterség, annak szellemi és kézműves ága együttesen.

Ennek a kiváltságos helyzetnek, amely a középkorban a kőműves céhek révén realizálódhatott, az építőmesterséget övező többoldalú titokzatosság lehetett a forrása. A titokzatosságról mindenekelőtt maguk a zárt szakmai közösségek gondoskodtak, amelyek olyan szakmai információkat őriztek, amelyek gyakran összefüggésben voltak a velük szoros bizalmi kapcsolatban álló társadalmi vagy gazdasági potentátoktól származó megbízásokkal. A középkori katedrálisok felépítése, a várak, erődítmények létrehozása és védelme a korabeli egyházi és világi hatalmak életfontosságú stratégiai feladatát jelentette, így tehát nemcsak a szűk értelemben vett technológiai, műszaki szaktudást zárták el a nyilvánosság elől, hanem az ezt messze meghaladó jelentőségű, a hatalomgyakorlás kulisszatitkairól árulkodó bennfentes ismereteket is.

Ez az örökség sajátos módon folytatódott később az építő szaktudás tárgyi és spirituális szimbólumrendszerére alapuló szabadkőművességben, amely eredetileg azokból az angol és skót kőműves céhekből nőtte ki magát, amelyek mind nagyobb arányban fogadták tagjaik közé gazdag és befolyásos ügyfeleiket7. A szabadkőművesség máig őrzi azt a részben zsidó, részben (eretnek) keresztény hagyományt, amely az építészeti tevékenységet a teremtő erő földi megvalósulásának tekinti, hiszen „Istent a szabadkőműves beszédmódban és rituálékban a Világegyetem Nagy Építőmesterének nevezik … az építészet azon sajátosságából eredően, miszerint benne szimbiózisban találkozik az emberi akarat és az afeletti erő, illetve allegorikus értelemben akár a teremtés folyamatával is rokonítható”. 8

Ez a hivatás mindig magán hordozta a közvetítői szerepkört nemcsak a különféle diszciplínák, művészetek, technikai szaktudományok között, de a pillanatnyiság és örökkévalóság, hétköznapiság és szakralitás, égi és földi hatalmak, a széles társadalmi közösség és a hatalmi elit között is, és nemcsak az általa tervezett és létrehozott műalkotások, hanem személyes közreműködése révén egyaránt. Ez a különös küldetés azonban a 19. század második felétől, a nyugati civilizációk robbanásszerű gyorsasággal zajló gyarapodási folyamatában bontakozik ki igazán, és válik társadalmi szinten is releváns tényezővé.

Az átalakulás nemcsak a tervezés és az építés technológiájának, a stílusoknak, a városok arculatának radikális változását eredményezi, de az építészeti tevékenység rendszerét, körülményeit is mindenestül felforgatja. A korábbi szigorúan szabályozott céhrendszer felszámolása nyomán különül el egyre élesebben egymástól hivatásként a tervezés, mint művészeti alkotásforma és a befektetés-kivitelezés, mint gazdasági vállalkozás. Ez a szétválás teszi azonban innentől fogva a tervezésből élők helyzetét – sok más művészemberhez hasonlóan – sérülékennyé és kiszolgáltatottá, és készteti őket időről-időre arra, hogy változó szerepkörük új helyét próbálják definiálni a modern társadalomban.  

Az évszázadok során szakmák keletkeznek és megszűnnek, felvirágoznak és hanyatlásnak indulnak, megbecsülésnek örvendnek, majd jelentéktelenné zsugorodnak. Az ipari-technikai forradalom és a hozzá kapcsolódó intenzív tőkekoncentráció, majd az ezzel szükségszerűen velejáró urbanizáció, a vidéki és városi életmód egyensúlyának megbomlása természetes következményeképpen kezdődött meg az a radikális társadalmi szerkezetváltozás, amelynek során a 20. századi modernitás bizonyos foglalkozásokat tartósan magas pozícióba emelt, míg jellegzetes régi foglalkozási ágakat eltüntetett, vagy átstrukturált.

 

A "Világegyetem Nagy Építőmestere" - középkori ábrázolások
A "Világegyetem Nagy Építőmestere" - középkori ábrázolások

 

Lényegében egy időben, ebben az új kontextusban, ekkor alakult ki a mai értelemben is érvényes nagyvárosi értelmiség, mint önállósult létforma, és mint hivatásbeli kategória. Európai viszonylatban ennek a történetnek a második erőteljes hulláma a második világháború után bontakozott ki, amikor a gazdasági konjunktúra ismét nagy lökést adott a nagyvárosok további gyarapodásának és kulturális identitásának erősödéséhez. A komplex fejlődéstörténet egyik legfőbb motorja a technika és az ipari tömegtermelés megállíthatatlan térnyerése lett a mindennapokban és a kulturális közéletben. Ez a második boom mind az építész, mind a filmes és több más, technika által szorosan meghatározott alkotói szakma létszámnövekedésére, társadalmi fajsúlyára és alkotói teljesítményére nézve radikális előretörést eredményezett.

Marx„Gazdaságfilozófiai kézirat” című tanulmányában (1844) tesz kísérletet először arra, hogy a nagyipari termelés technológiai folyamatát összefüggésbe hozza a társadalmi viszonyok átrendeződésével. Nevezetesen annak az elidegenítő momentumnak a vizsgálatából indul ki, amikor a gyártósoron áthaladó termék nem kerül személyes kapcsolatba a készítő emberrel, hanem a tulajdonos jóvoltából idegen, ismeretlen piacra kerül. Noha Marx ezt a gondolatmenetét később az osztályelmélet és proletárforradalom ideológiai alapvetéséhez használta fel, az elidegenedés Kierkegaardtól kezdve a keresztény alapú bölcseleteknek is egyik kulcsfogalma lett a 19. század második felétől.

Bizarr módon a marxi összefüggés-keresés motívuma a modernizmus korai évtizedeiben visszaköszön más szerzőknél is, például Frank Lloyd Wrightnál, vagy éppen Rudolf Schwarznál, aki „Wegweisung der Technik”9 című írásában a nagyipari technika és termelési mód társadalmi-kulturális és építészeti következményeinek mélyebb megértését tűzi ki célul. Elismeri, hogy az új technikai vívmányok sosem látott lehetőséget teremtenek a természet gazdagságának megközelítésében, és az általa elérhető magas produktivitás, kérlelhetetlenség, racionalitás és pontosság is lelkesítő, mindazonáltal a gépesített sorozatgyártás a természet egyediségével, organikusságával szemben monoton, szeriális, sőt így végső soron képessé válik arra, hogy érvénytelenítse a történelmet. A technikai produkció alkalmas az emberek közötti kapcsolatok minőségének megváltoztatására. A termelés egyenrangú részfolyamatai, a sorozatgyártás, a gyártási folyamat során elkülönített munkafolyamatok elszigeteltsége folytán a kapcsolatok adminisztratívvá válnak: az emberi közösségekből tömeg formálódik.

A korábban személyes kapcsolatokra alapuló, belátható méretű közösségekbe gazdaságilag és kulturálisan beágyazottan tevékenykedő építész-építőmester ebben a folyamatban egyre gyakrabban gazdasági-politikai hatalmi csoportokat képviselő megbízókkal találja szembe magát, akiknek egyre inkább olyan irodákat, lakásokat és üzemeket kell terveznie nagy mennyiségben, amelyek sorozat-gyártott késztermékekből, ipari technológiával készülnek, és majdani használóik kiléte is ismeretlen. Az építési szándék realizálódási procedúrájába egyre több szereplő és érdek kapcsolódik be, a folyamat összetettebbé, egyszersmind áttekinthetetlenebbé válik.

A tömegtermelésben rövid idő alatt felszaporodott építésztársadalom hirtelen felhatalmazottnak érezheti magát arra, hogy városok, tömegek és az egész társadalom életének gyors átformálását befolyásolja. Először csak gondolkodásmódja, szemlélete, hatalmi kapcsolatrendszere módosul, aztán célkitűzései önérvényesítő szervezeteiben is manifesztálódnak.

 

Professzionalizáció-kutatások

A kőműves céhek öröksége tehát nemcsak jellegzetes szimbólumaiban, a szabadkőműves és más titkos társaságok keretében hagyományozódtak tovább az utókorra, de a szakmai önszerveződés különféle formáiban (egyletek, kamarák) is. E múltból jövő folytonosság elsősorban az angolszász területeken figyelhető meg legtisztábban.10

Innen indult útjára az a szociológiai irányzat is az 1940-es években, amely professzionalizáció-elméletek elnevezéssel az egyes értelmiségi szakmák egységesülését, hivatássá válásának folyamatát, társadalmi szerepének változásait tette vizsgálat tárgyává. „A professzionalizáció-elméletek kialakulását az a felismerés motiválta, hogy a modern társadalmakban az egyén státuszát nem a születési előjogok határozzák meg többé, hanem elsősorban a végzettség.”11 A T. H. Marshall és Talcott Parsons nevéhez fűződő teória első kérdésfeltevéseit az 1930-as évek világválságából való kilábalás ideológiai és gazdaságfilozófiai értelmezése motiválta, nevezetesen, hogy a liberális elvek csődjéből a nyers kapitalizmus, illetve a központosított államhatalmi rendszerek (fasizmus, szocializmus) mellett létezik-e olyan alternatív modell, amely a termelés ösztönzésére és a társadalom összetartására egyidejűleg képes.

 

Az építész jelenet - a Monthy Python Repülő cirkusz sorozatból
 

 

A hivatássá válás feltétele a szaktudás, a "servic ethic", az önmeghatározás (szakmai identitás), és az ideáltipikus kép megalkotása. Ezen az úton jutottak el a szociológusok a független szakértelmiség – orvosok, ügyvédek, mérnökök, művészek – gazdasági-társadalmi közéletben játszott köztes, kiegyensúlyozó és kultúrahordozó szerepének tanulmányozásához.

Ez a réteg tevékenységét egyfelől éppúgy a haszonelv alapján végzi, mint a vállalkozói tőke, de saját jól felfogott érdekében – önszerveződő intézményein keresztül - közösségi önkorlátozást gyakorol, meghatározott szakmai követelményeket szab ki, azaz önmagát kontrollálja, és maga által felállított belső etikai normarendszert működtet.

Lényegében tehát a valamikori céhrendszer modern kori adaptációjáról beszéltek, amely önszabályozó képességénél fogva elvileg biztos tartópillére lehet egy jól prosperáló, demokratikusan működő piacgazdaságnak. Ugyanakkor tény az is, hogy a modern technokrácia, amely önnön erős pozícióját a páratlan méretű tőkekoncentrációnak köszönhette, és amelynek alapvető létérdeke a masszív gazdasági és politikai hatalom fennmaradása, sőt erősítése volt, legfőbb ellenségének a szabad piac "anarchiáját" és a liberális eszméket tekintette.

A harmincas évek világválsága idején Amerikában erős mérnökmozgalmak alakultak ki a technokrácia pozícióinak megerősítése érdekében. „A gépnek köszönhető, hogy az építészet – természetéből adódóan – profetikus rangra emelkedett. Az építész interpretációi fognak utat mutatni a hatalmas új források helyes használatához  állította a korszellemnek megfelelően Frank Lloyd Wright, a modern amerikai építészet emblematikus figurája is „Testamentum” című ars poeticájában a mérnöki gondolkodás jelentőségéről, amelynek alapján „az építészt a modern amerikai társadalom megváltójának” látta.12 

Az angolszász teória kiindulópontjául szolgáló feltevések helyi változatokkal gazdagodva maguk is jelentős módosulásokon mentek keresztül az évtizedek során, minthogy világossá vált, hogy történelmi okokból kifolyólag Európa nyugati-északi és keleti-déli régióiban meglehetősen különböző módon zajlottak le a professzionalizációs folyamatok.13 Mindazonáltal, mint módszertan és szemlélet követhetőnek bizonyult, és kihagyhatatlan szempontjává vált a szociológiai, történeti kutatásoknak. Magyarországon csupán a rendszerváltás után születtek a professzionalizáció-elméletekre hivatkozó tanulmányok.

 

Szemelvények a magyar szakirodalomból

 

Mérnökök Magyarországon 1945 előtt

Az antiszemitizmus-kutató történész Kovács M. Mária a magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar 1945 előtti politikájával foglakozó könyvének14 kiindulópontja az a megállapítás, hogy míg "a nyugati világ nagyobb részében, Angliában, Franciaországban és Amerikában a szakértelmiség a nagy válság megpróbáltatása idején is jórészt megmaradt a politikailag liberális polgárság táborában", Európa keletebbre eső régióiban, így Németországban, Olaszországban és Magyarországon is, mindez másképpen alakult. A hivatásrendek az autonóm önszerveződő egységek védőbástyái helyett a (jobb vagy baloldali) antiliberális radikalizmust képviselő politikai hatalom pártfogásától remélték sorsuk jobbra fordulását.15 A kép teljességéhez természetesen hozzátartozik, hogy a nyugati régió országaiban nem volt olyan politikai helyzet, amely erre a választásra késztette volna a szakértelmiséget.

A két háború közötti időszak magyar mérnök- és építésztársadalma a trianoni döntést követő menekültáradat – köztük sok diplomással –, a faji-vallási feszültségekből eredő megosztottság, és nem utolsó sorban a szűkre szabott gazdasági konjunktúra miatt – ki nem mondva, de főképp egzisztenciális indíttatásból – jól körülhatárolható érdekcsoportokba tömörült.

A vezető elit – részben a Nemzeti Szövetségen keresztül – gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt a jobboldali kormányzattal, illetve az egyházzal. Sokan állami hivatali állásokat is elfoglaltak. A háború közeledtével, a hadigazdaság kiépítésének köszönhetően szintén szép feladatok vártak az elkötelezettségükről bizonyságot nyújtó építészekre.

A jobboldali elitből kiszoruló (részben zsidó származású) tervezők mindeközben a vállalkozói tőke aktív befektetői hajlandóságának lehettek a kedvezményezettjei, így mindaddig fennállhatott egyfajta sajátos "piacmegosztás", amíg a háború legutolsó időszakában törvényekkel nem korlátozták kamarai jogaikat. A modern iránt fogékony építészek az olasz fasizmus korporatív rendszere és reformjai iránt rajongtak, és ebben nagy összhangra találtak Gömbös Gyula országrendezési munkatervével, amely alapján fontos szerepet reméltek a mérnökségnek. "Most itt áll az út szélére dobva az elavult szekér, és nincs Mussolinink, aki bezárja a szaktudósokat, és ki nem ereszti őket addig, amíg a rájuk rótt feladatot el nem végzik csak azért, hogy ezek munkájával megteremtse az ország modern koncepcióját." (Kaffka Péter)16 Noha a szélsőjobb felé húzó csoportoknál a korporatista reform – fajvédelemmel párosítva – végső soron a zsidó nagytőke elleni harc ideológiáját jelentette, a technokratikusan felépített államrend, a tervgazdasági rendszer eszméje valójában nem állt messze a kapitalizmus, a kizsákmányolás elvetését hirdető baloldali csoportok (pl. CIAM) ideológiájától sem.

 

Magyar képzőművészek a Monarchia idején

Az építészek esetében sajátosan keveredik a két hivatásmodell, a társadalmi küldetéstudattal felruházott modern technokratáé a 19. századi művészideáléval. Az építész-szerep valósággal való ütköztetésekor tehát kétféle mítoszkörrel is számot kell vetni. Szívós Erika történész a magyar képzőművészet Monarchia-korabeli társadalomtörténetével  foglalkozó könyvében ugyancsak a professzionalizáció elméletek szempontrendszerével vizsgálja a művész szakma hivatássá válását, a művész-szerepek változásait, a művész-egyesületek, szervezetek társadalmi-politikai kapcsolatainak alakulását 1918-ig. Művének alapkérdése, hogy vajon a képzőművészet gyakorlása révén milyen rangot, társadalmi presztízst lehetett elérni a dualizmuskori Magyarországon.

Az építészekhez hasonlóan, a képzőművészek számára is a reneszánsz kor jelentette azt az aranykort, amikor a legmagasabb elismertséget, rangot lehetett elérni. A céhes kor a művészeteket mesterségként kezelte, és szigorú szabályozás alatt tartotta. A 19. századi liberalizáció hirtelen a tevékenységek teljes szakmai kötetlenségét hozta magával. Ez a kockázatokkal teli környezet sok művész számára kemény megpróbáltatásokat, megélhetési és elismertségi veszteséget hordozott, ezért felerősödött az aranykorba való elvágyódás.

Mindazonáltal az új helyzet többféle szerep megformálásának lehetőségét kínálta a művészeknek („zseniális”, „bohém”, „művészproletár”, „művészfejedelem”, „pictor doctus”, „művész-próféta”, „forradalmár-művész”), de mindegyikük közös vonása volt, hogy valamilyen titokzatosság, mítosz, ködös homály kellett, hogy körüllengje a személyiségüket. Ezt a szerepjátékot „nemcsak a közvélemény vette komolyan, hanem maguk a művészek is. Olyan mítoszokról volt szó, amelyekben mindkét fél szeretett hinni”.

A század elején sorra alakultak a művészeti – így köztük az építészeti – szövetségek, egyletek, mesteriskolák. A művészek szerepe a kiegyezés utáni politikai berendezkedés integráns részét képezte a nemzeti kultúra, műveltség kellő társadalmi beágyazottságának megteremtésén keresztül. A technikai modernizáció azonban új helyzetet teremtett. Egyrészt a művészek számára megoldandó feladatként kínálta az egyéni látásmód, önkifejezés összeegyeztetését a modern technológiákkal és szemlélettel, az állam számára pedig a nemzetiesség újraértelmezését.

A komplikáltabb kérdésfeltevésekből eredően az állam és a művésztársadalom kapcsolatrendszere is összetettebbé vált, és ennek problematikus pontjai például a nagyobb állami beruházások kapcsán zajló pályázatok kiírása és elbírálása körül manifesztálódtak. A zsűrikben csapott össze az állami – befektetői érdeket képviselő bürokrácia a magas művészi színvonalat követelő művész-képviselők csoportjával. Ez utóbbiak nem szívesen vették az effajta vitákat. „A dolog paradox volta nyilvánvaló: a művészek azokat a megrendelőket – illetve képviselőiket – kívánták volna kizárni a processzusból, akik nélkül a munka létre sem jöhetett volna.”17 A szellemi összecsapásoknak azonban kétségtelen eredménye volt, hogy a művészek érdekérvényesítő képességük erősítése céljából más értelmiségi hivatásokhoz hasonló önszerveződésbe, szakmai és etikai normarendszer felállításába kezdtek.

 

Az építőművész hivatás tündöklése és hanyatlása Magyarországon18

A sztálinista idők építőművészei, akik politikailag kiemelt státuszuk előnyeit és hátrányait egyaránt a bőrükön tapasztalhatták és szenvedték meg, a hruscsovi fordulat utáni éveket a bauhausiánus eszmény, a „szociális mérnök” szerepkörének reneszánsza jellemezte. Ennek a szerepkörnek a realizálását az erőltetett iparosítással összefüggő lakáshiány felszámolása, a tömeges lakásépítési terv teljesítési kényszere tette lehetővé. A szocializmus eszménye ebben a vonatkozásban szinte teljes átfedésbe került a korai modern építészeti eszményeivel. Ebben a politikailag diktatórikus légkörben ugyanakkor a korábbiakhoz képest magasabb alkotói szabadságfok érvényesült, amely egyrészt szintén a kádárizmus legitimációs kényszerének tudható be, másrészt a relatíve kedvező világgazdasági konjunktúrának, valamint annak a jelentős szovjet kölcsönnek, amely a Kádár-féle hatalom stabilizálása céljából került az országba. Teljesen érthető tehát, ha ebben a „korszellemben” a technokrácia kiemelt társadalmi státuszt élvezett.

Hamvas Béla, aki ebben az időben önkéntes száműzetését töltötte Tiszapalkonyán, kívülről szemlélve, de mégis megszenvedve kortársainak megalkuvását (árulását), kíméletlen kritikai tanulmányainak célpontjai éppen azok területek voltak, amelyek – többek között – az építészek társadalmi és szakmai presztízsét is meghatározták. Ilyen volt a gépesítettség és a tervgazdálkodás ideája, az állami központosítás és a technokrácia-kultusz. „E pillanatban a technika hatalmánál fogva az diktál, akit általában műszakinak neveznek […] Az emberi szellem képviselői között a műszaki nem szerepel és sohasem is fog szerepelni. De a zsúfolt iskolák ma a technikumok és műegyetemek, mert a képesség nélküli ember az itt tanultak nyomán a legkönnyebben jut jól jövedelmező foglalkozáshoz. Ez az ember szabja meg a gondolkozás színvonalát és az életstílust és az ízlést és a morált és a kedélyt. […] Ennek az embernek van úgynevezett sikere. […] A középszerű ember számára újabban a homo faber nevet találták ki.”19

A Hamvas által erős szarkazmussal jellemzett mérnök- és technikusréteg elvileg ugyan valóban előkelő helyet foglalt el a politika által kreált társadalmi ranglétrán, ugyanakkor a korabeli és utólagos beszámolók ennél ellentmondásosabbak. Keller Márkus történész figyelt fel erre a jelenségre, amikor az Óbudai Kísérleti Lakótelephez kapcsolódó szakmatörténeti kutatásba kezdett, és a korszak neves építészeinek az általánosan ismert kortörténeti leírásoknak és ismereteknek ellentmondó visszaemlékezéseivel találkozott az 1956-os Intézet Oral History Archívumában20. Az itt olvasható életútinterjúk javarészt a nyolcvanas évek második felében készültek. Kívülálló számára meglepő módon az interjúalanyok a szovjet diktátumoknak engedelmeskedő Rákosi-korról, a tervezés államosítását és mindennapi gyakorlatát szigorú, diktatórikus eszközökkel irányító rendszerről lényegesen kedvezőbb képet festettek le, mint az azt követő, megengedőbb, a nyugattól kevésbé elzárkózó, modernitáspárti Kádár-rezsimről, amely az építészeket már inkább mérnöknek tekintette, és az építőipar irányítása alá helyezte.

Az építésztársadalmon belül ma sincs konszenzus ezen időszakok megítélését illetően. Az elhangzó vélemények jellemzően pozíció- és generációfüggőek, és a helyzetmegítélés sokféle szempontjának párhuzamosságát bizonyítják. Keller Márkus az önértékelésnek és az önképnek ezt a szokatlan változatosságát az építész szakma professzionalizációs zavarával magyarázza. „A külön egyetem «elvesztése», a képzés tömegesedése, a szinte második képzési formaként működő műteremrendszer elsekélyesedése, a Mesteriskola elsorvasztása, a szakmai közélet kiüresedése, a korábbi kitüntető állami figyelem elvesztése, az építészek társadalmi-gazdasági helyzetének stagnációja, relatív romlása és a korábbi szakmai autonómia gyors, látványos és hosszú távú elvesztése az építész szakma deprofesszionalizációjához vezetett. A professzionalizációs szakirodalom azt a folyamatot nevezi így, amikor egy hivatás elveszíti a korábban elért kiváltságokat és presztízst. Pontosan ez történt az építészekkel a Kádár-rendszerben.”21

A történész az építésztársadalom Kádár-kori teljesítményének szociológiai relevanciáját a mintegy két évtizedes panelprogram súlyos örökségével tartja indokoltnak, amelynek mélyebb feltárása mind az építész szakma, mind a kor történelmi összefüggéseinek megértése szempontjából elengedhetetlen volna. „2,1 millióan élnek máig panellakótelepeken országszerte, Budapest lakosságának pedig nagyjából egyharmada. Az, hogy az építészek e lakások, lakótelepek tervezésekor milyen szakmai környezetben dolgoztak, milyen építészeti elvek mentén, és mennyiben érvényesültek pusztán az ipari-gazdaságossági szempontok, máig meghatározza a magyar társadalom jelentős részének életminőségét. Innen tekintve egyáltalán nem jelentéktelen, hogyan alakult ki a mai helyzet.”22

"Az építész – érdekes, színes egyéniség, bohém, amolyan művészféle – sikeres ember, a tettek embere, ha befut s tervei megvalósulnak, házai megépülnek, megvalósítja önmagát; az építészet – elegáns pálya, nívót, kulturált életmódot, kiugróan jó egzisztenciát nyújt" -  foglalta össze Váriné Szilágyi Ibolya szociálpszichológus a hetvenes évek második felében a fiatal építészek sztereotip ideálképének főbb elemeit, pályakezdő értelmiségiekkel  készített felméréseinek összefoglaló beszámolójában23. A szociológiai módszerekkel, interjúk és kérdőívek segítségével végzett vizsgálat arra irányult, hogy az ideális hivatásképre, értékorientációra, a munkahelyi beválásra és a pálya reális perspektíváira vonatkozó megállapításaikat összehasonlító statisztikai adatsorok segítségével értékelhetővé tegye.

A vizsgálat egy része az építészképzés tematikájának alapvető hiányosságaira mutat rá, amelyek elsősorban az egyetemi tanulmányok során táplált hamis szakmai ideálképhez kapcsolódnak. A hallgatók eszerint nem azzal a felkészültséggel hagyják el az egyetem falait, amire pályafutásuk során valóban szükségük volna. A szűken vett tervezői, mérnöki és művészi alkotótevékenység középpontba állítása mellett éppen a kommunikációs és döntéskészség, a társadalom felé való nyitottság és kapcsolatteremtő képesség, a nézetek nyílt és gyakori ütköztetése, a meggyőzőképesség szorul háttérbe a képzés során.

A fiatal építészek értékrendjében vezető helyet foglal el az érdekérvényesítő képesség, a hatékonyság, amely egyenértékű a keménységgel és a fanatikus megszállottsággal. „A fiatalok mélységesen tisztelik azokat a tervező építészeket, akik az építészet intézményesült formái, a «kissé mereven» szétszabdalt építészeti funkciók, a kivitelezés korlátozó feltételei és sok egyéb más közepette kiverekedték maguknak elgondolásaik valóra váltását.”24

A kutatás a téma egy másik érdekes aspektusát, az építész ideálképek nemi princípiumainak problematikáját is érinti, amely szintén szorosan korrelál a korábbi fejezetek tanulságaival: „Akik egyetértően válaszoltak arra az állításra, hogy «ideális tervező építészmérnök csak férfi lehet, azok szignifikánsan tagadták a társadalmi, gazdasági ismeretek fontosságát az építészmérnök számára, itt tehát egyértelműen konzervatív szemléletről árulkodó kognitív alminta rajzolódott ki előttünk.” Szilágyi Ibolya két élesen különböző szemléletmód összeütközésére világít rá a felmérés kiértékelésében. Az egyik a merev, konzervatív, a változó körülményekhez nehezen alkalmazkodó individuális alkotói mentalitás, a másik pedig egy reálisabb alapokon álló, közösségi szemléletű, rugalmas gondolkodásmód. „Aki egyetértően reagál az elavult, kiüresedett sztereotípiákra (az építész a legkulturáltabb mérnöktípus, ideális tervező csak férfi lehet, stb.) feltehetően érzéketlenebb lesz a hivatásgyakorlás új, kritikai felületeivel szemben, és fordítva.”25

A következő (1980-as) évtizedben, a bukásra ítélt rendszerhez való hűség, őszinte, konstruktív bizalom az építészek körében csak csírájában volt fellelhető. A korszak építészeti gondolkodására egyrészt a tisztán bevétel orientált, érték közömbös attitűd nyomta rá a bélyegét, vagy a posztmodern paradigmaváltáshoz kapcsolódóan, egy sajátos eredményeket produkáló, óvatosan vagy bátrabban rebellis, távolságtartó, elkerülő utakat kereső magatartás.26

A korábbi generációk túlélési stratégiái, kompromisszumkészsége már nem jelentett igazán reális alternatívát a hetvenes-nyolcvanas évek fiatal építészei számára, és a „második nyilvánosság” keretében megpróbálták újrafogalmazni a modernizmussal, a technikai fejlődés hegemóniájával kapcsolatos állásfoglalásukat. Az építész új szerepkörének keresése kezdődött, a társadalmi kommunikáció, a modern utáni formanyelv és szemlélet kutatása. Az a hit tartotta életben ezt a nemzedéket, hogy a politikai és tulajdonviszonyok remélt változása felszabadítóan hat majd az építészekre is, szakmai és anyagi-egzisztenciális értelemben is. Ennek eredményeképpen egy viszonylag széles paletta nyílt meg, amelyen a nyíltan modern ellenes organikus irányzattól kezdve a megengedőbben kritikus strukturalista építészeti szemléletig sokféle egyéni és egymással rokonítható, morális jelentéstartalommal telített szakmai magatartásforma rajzolódott ki.

Noha a rendszerváltással formálisan valóban lezárult egy hosszú, nehéz korszak a magyar építészek számára, Petróczy Gábor 1993-ban írt tanulmányában27 az építésztársadalom érdekérvényesítő és hatalmi viszonyainak summás és kíméletlen értékelését adja a részben szakmai-kulturális, részben politikai szervezet, a Magyar Építőművészek Szövetsége megalakulásáig (1951) visszamenőleg, és a jövőre vonatkozóan sem próbál újabb illúziókat ébreszteni. A MÉSZ, mint szimbolikus intézmény „kulturális nimbuszának” elolvadását a kádárizmus hanyatlásával hozza párhuzamba, és az alapítás alatt álló Építészkamara, mint a privatizálódó építész szakma hivatásrendi érdekvédelmi szervezete működésének hatásfokát is attól teszi függővé, hogy mennyire lesz képes a gazdaság és a politika reális erőviszonyai között eligazodni. „Minél mélyebb a gazdasági válság és erőteljesebbek a társadalmi feszültségek, annál egyértelműbb, hogy az anyagi-egzisztenciális érdekek érvényesítése politikai eszközök igénybevétele nélkül szinte lehetetlen.”

Tudvalevő, hogy céhes szervezetek titokzatos zártsága, a titkok őrzése napjainkig kulcsfontosságú szegmense az építészeti szakmagyakorlásnak. Petróczy Gábor – az előszóban már említett - két évtizedes kutatómunkája, amelynek tanulságait az Építészkamara előkészítése során lehetett volna kamatoztatni, javarészt e titkok feltárására irányult. Őt főként a politikai hatalommal való kapcsolatra vonatkozó összefüggések érdekelték, amelyek bizonyíthatóan, direkt és indirekt módon, jelentős befolyást gyakoroltak a magyar építészet, környezet, lakásviszonyok alakulására.

A Petróczy-féle kutatás kiegészítéseként tanulmányozott állambiztonsági iratok, jelentések, dokumentumok pedig főként arra szolgálnak bizonyítékul, hogy az egykori diktatórikus államhatalom elsősorban azért figyelte (ha figyelte) az építészeket, mert esetlegesen gazdasági vagy biztonsági szempontból stratégiai fontosságú objektumokkal kapcsolatos információk birtokában voltak. Más művészeti ágaktól eltérően, az építészeti közéletben és szakmagyakorlásban – főképpen a kádári megtorlás és konszolidáció korszakát követően nem találtak különösebben veszélyes közvélemény-formáló erőt.

A rendszerváltás az építészeti tervezés privatizációjával megint egy erőteljes fordulatot hozott a szakmagyakorlás mindennapjaiba, amelynek - Petróczy jóslatának megfelelően - a politikai kapcsolattartás újszerűen ugyan, de továbbra is elválaszthatatlan része maradt. Azonban a forradalmi kataklizmáktól megkímélt nyugati civilizációk építészeti szakmatörténete, amely viszonylag töretlenül íveli át a huszadik századot, szintén nehezen átlátható és morálisan megkérdőjelezhető hatalmi viszonyokról árulkodik.28

Deyan Sudjic "Épületkomplexusok" című könyvének gazdag példaanyaga is jól illusztrálja ezt a hipotézist. A Londonban nevelkedett építészkritikus tényszerű ismeretekkel és anekdotákkal bőségesen alátámasztva, a kortárs építészet felkentjeit és azok karrierjét az elmúlt két évtizedben világméreteket öltött építési boom pénzügy-hatalmi összefüggésrendszerébe illesztve mutatja be. Kíméletlenül állítja párhuzamba a diktatúrák és a globalizáció építészeti ambícióit, és azok nélkülözhetetlen szereplőit, a sztárépítészeket. „Koolhaas és Herzog többre jutott Pekingben, mint az ifjú Albert Speer, aki nem kevés energiát fektetett a városi hatóságoknál való lobbizásba, hogy megvalósíthassa a város 24 km hosszú észak-déli tengelyét, amelynek egyik végén az olimpiai stadion, a másikon egy hatalmas, új pályaudvar lett volna.”29

A sztárépítészség intézménye történelmi szálakkal lényegében a reneszánsz-kori építőmester-építőművész eszményképéhez kötődik, aki a várostól szerzett kiváltságai révén függetlenedni tudott a céhes rendszer kötöttségeitől. Sztárépítésznek lenni ma az elérhető legmagasabb presztízs elérését jelenti egy építész tervező számára. Ugyanakkor jelen vannak a szakmában olyan demokratizáló, konszenzuskereső törekvések is, amelyek akár a tervezési folyamat lassítása árán szélesebb beleszólást („participációt”) engednek a tervezői döntéshozatali folyamatokba.

Bárhogyan differenciálódik is az építésztársadalom, a tervezés szabadságfokának növelése érdekében mind a sztárságra, mind a döntéshozatalok demokratizálására, politikai aktivitásra törekvők esetében egyre nagyobb jelentőségre tesz szert az építész hivatás társadalmi beágyazottsága. E beágyazottság elmélyítése pedig feltétlenül szükségessé teszi az intenzív kommunikációt, a közös nyelv és szempontrendszer megtalálását mindkét fél, az építész és a „civil” társadalom számára egyaránt. Ebben az egymásra találásban minden bizonnyal nagy segítséget jelenthetnek az olyan, mindenki számára hozzáférhető és közkedvelt narratív műfajok, mint az irodalom és a film.

Vámos Dominika (2009) - fotó: Vargha Mihály
Vámos Dominika

 

(A doktori dolgozat teljes terjedelmében alább pdf formátumban letölthető.) 

 


1 Petróczy Gábor: Az építészek jelenlegi problémája. Kézirat, 1983 

2  ld. Panayotis Tournikiotis: The Historiography of Modern Architecture. Cambridge, MIT Press, 1995.

3 ld. Frampton, Kenneth: A modern építészet kritikai története. Terc, 2002

4 ld. MÉSZ elnökségi jegyzőkönyvek, a 70-es évek építészeti vitái, Osskó Judit körkérdése 1977-ben in: Új építészet, új társadalom. (Major-Osskó szerk.) Corvina, 1981, tematikus Magyar Építőművészet számok a 80-as években, stb.

5 Érdekes műfaji kivételt képez ebből a szempontból Nathaniel Kahn My Architect című filmje Louis Kahnról, amely a személyes hangvételt kíméletlen kritikával ötvözi.

6 "Építészek mesteriskolája", 120 perces dokumentumfilm. Rendező: Madzin Attila, Vámos Dominika, 2010

7 ld.  A Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy honlapja, www.szabadkomuves.hu

8 uo.

9 A "Wegweisung der Technik" (A technika útmutatása). 1927-28-ban jelent meg folytatásokban a Romano Guardinivel közösen szerkesztett Schildgenossen című folyóiratban. A cikksorozat nagy hatással volt Mies van der Rohe-ra.

10 ld. Monty Python „Architect sketch” jelenetét, amely az  építészeti megbízások és a szabadkőművesség összefüggését állítja pellengérre.

11  Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867-1918

12  Frank Lloyd Wright: Testamentum. (Falvay Mihály ford.) Gondolat, 1974. 19. o.

13  Aldo Rossi 1955-ben a Szovjetunióbanban járt, és lenyűgözte a város, mint monumentalitás műalkotás koncepciója és az a tény, hogy az építészetnek az állam ott láthatóan nagyobb fontosságot tulajdonított, mint Nyugat-Európában. (Moravánszky Ákos, MÉ 1984/3. szám, 5. old.)

14 Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Helikon, 2001

15 Magyarországon pl.: mérnökök, építészek, művészek szervezett közreműködése a Tanácsköztársaságban, Trianon után Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége és a Hungária fajvédő műegyetemi diákszövetség megalapítása.

16 Kovács M. Mária idézi Kaffka Pétert 1932-ben, a Magyar Szemlében megjelent írásából. 

17 Szívós Erika, 175. old.

18 Magyari Beck István, Moravánszky Ákos, Hamvas Béla, Keller Márkus, Váriné Szilágyi Ibolya, Ferkai András, Petróczy Gábor, Deyan Sudjic tanulmányai alapján.

19 Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről (1961). In: Pathmosz. Medio Kiadó, 2008. 473-485. old.

20 pl.  Farkasdy Zoltán, Jánossy György, Perczel Károly, Gádoros Lajos, Perényi Imre, Preisich Gábor életút interjúi

21 Keller Márkus: Diktatúra, professzionalizáció és emlékezés. Az építészek esete a Kádár-rendszerrel.”  In: Kádárizmus mélyfúrások. (Tischler János szerk.) 56-os Intézet, 2009. 133.old.
ld. még: Jánossy György: „Visszaminősítettek bennünket szakemberré, letépték rólunk a szakmánk törvényszerűségéből és társadalmi szerepéből reánk visszasugárzó teljesség és átfogás igényt, pedig a specializálódás növekedésével szükségszerű, hogy erősödjék azoknak a szerepe, akik nem a résztudásukat adják el, hanem a részeket összefogó képességüket.” A MÉSZ-KÖZTI 1981-es konferenciáján. Kézirat
Petróczy Gábor: „Napjaink új jelensége, hogy az építészeti hivatással való azonosulás értelmezése körül fokozódó mértékben zavarok mutatkoznak. Következménye ez az utóbbi években történt jelentős, de a várttól nagy mértékkel eltérő és korántsem eltérő változásoknak, amelyek az építészek konfliktusokkal terhelt szerepválságát idézték elő.” „Az építészek jelenlegi problémája”. Kézirat, 1983.
Borvendég Béla: „(az építészek) sokat dolgoztak, meggyőződésből és nem is eredmények nélkül. Gyakran megalkudtak, meg kellett alkudjanak. Nem éppen következmények nélkül. Ellentmondásnak tűnhet, holott nem az: miközben elszakadva épületeik használóitól, egyre jobban belegabalyodtak az évről évre «stájgerolt» mennyiségi mutatók teljesítésébe, a bizonytalan származású szakmai féligazságok csere-beréjébe, tekintélyes súlyt vesztettek mindenféle értelemben. Az építészet apródonként elsikkadt mint művészet, hitelét vesztette mint tudomány, és olcsóvá lett, mint mesterség.” Magyar Építőművészet, 1984/6. szám. 7. old.

22 Keller Márkus, 135.old.

23 Váriné Szilágyi Ibolya: Fiatal értelmiségiek a pályán. Tudósítás egy longitudinális szociálpszichológiai értelmiségi rétegvizsgálat tapasztalatairól. Akadémiai Kiadó, 1981. II. rész. A pályakezdő építészekről.
187-298. old.

24 uo. 196. old.

25 uo. 221. old.

26 Ferkai András: Szerep- és stílusváltások a magyar építészetben. In: Magyar Tudománytár VI. kötet. Kultúra. (Glatz Ferenc szerk.) 447-468. old.

27 „Meditáció a változásról és a változtatásról. Hogyan tovább építészek?” Kézirat. Szerkesztett változatban megjelent: Petróczy Gábor: Gondolatok az építészeti tervezés és a politikai rendszer változásainak összefüggéseiről III. Építésügyi Szemle, 2003/1. szám, 3-9. old.

28 ld. Grima, Joseph: The Architects of Iinformation. Interview with John Young and Deborah Natsios. Domus, 2011. June

29 Deyan Sudjic: Épületkomplexus. (Szieberth Ádám ford.) HVG Könyvek, 2007. 133. old.

 

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »