építészet : környezet : innováció

Két írás a Clark Ádám térről

Két épület, két kor, két vélemény. Csomay Zsófia állásfoglalása a Clark Hotel apropóján, összefüggésbe hozva Reimholz Péter 1985-ös, az Átrium-szálló kapcsán született írásával.

A város tényleg nem fa (v.ö. Christopher Alexander azonos c. tanulmányával)

Van két dolog az Átrium-szálló közelében, ami tulajdonképpen nincs is. Az egyik egy emlék, a másik egy képzet. Mindkettő alapja egy-egy ház; egymáshoz csak annyi a közük, amennyi az „Átrium”-hoz mindkettőnek.

Hiszem, hogy az a „van”, ami ezekre a „nincs”-ekre vonatkozik sokkal erősebb, mint bármely tényleges van. Mert bennünk van, sérthetetlenül, nem vágyva kritikára vagy dicsőségre, alig függve időtől, divattól, személyes ítélőképességtől, ambíciótól, államkölcsöntől, magyar vagy osztrák kivitelezőtől. Ha tudnám, hogy ez a „van” mindenki számára van, akkor nem sivárítanám el azzal, hogy írok róla.

Ma már csak emlékkép helyettesíti annak a kettős tűzfalnak a képét, amit elfed az „Átrium”. Pedig benne áll a szálló mögötti sikátorban, de a sikátort végül mindkét oldalon házmagas prespánlemezzel lezárták. Véletlenül szülte szépségét őrzi egy terv, amit látványélményétől elvont lényegének felhasználásával még 1976-ban Rex Kiss Béla csinált Tapolcára.

Mi is volt az? Nagy, zártkonturú testbe lefelé szűkülően, vagy méginkább fölfelé bővülően belemart üveg, melynek mélyéből oszlopszerű test mered az ég felé (utólag az udvarba épített felvonó). A nagy tűzfal igazi fal-szépségeit kontúrjának formáján kívül a Lloyd-palota ott ragadt tűzfal darabjának is köszönheti, ettől vált a nagy sík plasztikussá.

A másik „dolog” Budán van. A Lánchíd budai pilonja a középpontja annak a centrális projekciónak, ami a szállodához köti. Ezt a helyet az ember felületes automatizmussal unalmas tűzfaldekorációként tartotta számon, mígnem a szálloda építésével egyidejűleg – Kobza László tervei szerint – új színezéssel új értelmezést kapott. A színek és persze ezáltal életre keltett Ybl-féle architektúra egyszer csak, mint valami hologramot, - lábra állították azt a képzetsort, amely tereket, formákat struktúrát – egyszóval házat helyettesít ezen a helyen. Az elpusztult Ybl-házból megmaradt a nyugati tűzfal, az udvar nyugati három emeletnyi kerítésfala és az északi szárny földszintje. Az udvar enyhén íves „kerítésén” az eredeti Ybl-féle dekorációt állították helyre, amíg azokra a falmezőkre, amelyekhez valamikor az „U” alakú ház csatlakozott, párkányok és pilaszterek finom hálózatával kirajzolták az elpusztult épület metszetét. És hogy minek a metszetéről van szó, azt a megmaradt földszintes szárnyból lehet tudni, amely egyszersmind az udvari loggiasor térbeliségére és az udvar méreteire is utal. A fölszintes szárny suta, provizórikus végfala, az emeleti pergola ideiglenessége, kulisszaszerűsége pedig már végképp elegendő útmutatás a képzeletnek, hogy építkezzen kedve szerint, mert az épület elpusztulása óta a telkére nyomult Clark Ádám tér hömpölygő autó- és ember folyama virtuális (sőt pl. a metabolisták szerint igencsak valóságos) tömegként a képzeletnek határt szab.

Micsoda harc: egy lenyomatokból, fragmentumokból táplálkozó képzet kel birokra azzal a testetlen testtel, amit a mozgó járművek és emberek mozgáspályái jelentenek!

Talán azért merül fel ez a képtelen képzet is, mely önálló testként fogja fel az egykori Ybl-ház udvarát, esetleg egy olyan testként, melyet minden oldalról csak a loggiák, vagy akár csak a kisebb traktus – folyosó – határol, vagy odáig is merészkedik a képzelet, hogy valahol fenn egy nyitott tetőt véljen, amely maga alatt pontosan kijelöli a teret (kerthelyiségnek kell-e jobb).

Nem tudom, hogy nincs-e valami hiány a jelenlegi „közleményben”, nem kellene-e valamivel megjelölni az udvar negyedik sarkának a helyét is? Lehet, hogy ezzel a tűzfalakról leolvasható, ámbár nem létező tömeg legbizonytalanabb éle, amely ma már az úttestbe szúródik bele, szintén határozottan a helyére kerülne?

Ybl az udvart nyugatról lezáró háromemeletes falat enyhén ívesre építette, volt rá oka elég. Így vált az udvar „apszisává” miközben statikai előnyökhöz is jutott (egy ugyancsak három emeletnyi egyenes fallal összehasonlítva), azután az udvar hosszoldalának szimmetrikus oszloprendje is csak így jöhetett létre a hegyesszögű telken. (A hegyesszög levágása következtében a tűzfal „mögé” kerülő helyiségről persze gondoskodott a legbelső sarokba helyezett világító udvarral.)

Az olvasatoknak ezen második rétegén túl van egy harmadik rétege is, mely a képzelőerőnek még egy újabb rétegét mozgatja meg: ezek a terasz pergolái, végfala, lépcsőháza, a helyreállított földszinti loggia és a rányíló egyetlen lapos ívű boltozattal lefedett tér, de főleg azok mai állapota, használatuk.

A város, amiben élünk velünk él. Felfogjuk, sőt talán értjük is jelzéseit, múltjára emlékezünk, jelenével érzünk, jövőéért cselekszünk. Amiről itt elmélkedtem az az Átrium-szálló városa is. Tudták-e ezt eléggé azok, akik gazdaként nyúltak hozzá?

Azt viszont köszönöm ennek a háznak, hogy miközben fokozatosan és véglegesen elzárt előlem egy átriumnyi darabot az én városomból, azon közben hogy-hogynem megajándékozott a túlparton, a Lánchíd libikókájának ellenkező végén egy másik átriummal. A tudatomba beívódó „belső-udvarosság” értékelte fel bennem a Clark Ádám téri adottságokat.

Reimholz Péter, 1985

/A fenti írás az Átrium-szálló (ma Sofitel) felépülése kapcsán született./

 

Clark Ádám tér ma

Az Átrium-szálló felépülése óta eltelt 33 év és az Ybl-ház helye már nem üres. Biztos, hogy most és így kellett ennek a háznak felépülnie? A kétely tárgya nemcsak az épület megjelenése, üzenete, hanem az a szakmai-társadalmi-gazdasági közeg, ami előhívta az igényt és szabad utat adott a ház megépülésének.

Úgy képzelem, ha ma volna a városnak egy olyan „gazdája”, mint a dualizmus korában a Közmunkák Tanácsa volt, – amikor kialakult az a Budapest, amit szeretünk – ez a ház nem épülhetett volna meg addig, amíg ennek az egész területnek a pontos víziója nincs definiálva (lásd európai városok tereinek változási tendenciáját). Beleértem ebbe a tér és a kapcsolódó területek közlekedését, - a Fő utca minden problémáját, - a mára aszimmetrikussá vált tér építészeti megfogalmazásának hiányát és nem utolsó sorban a telekosztási anomáliát, aminek következtében nem keletkezhetett való tömblezárás. Ugyanis – a tér és a Várhegy együttes morfológiáját tekintve – a szervetlen maradék területet (szálloda telke) csak a szomszédos telekkel (Hunyadi J. u. 2.) együtt lett volna szabad építési területnek tekinteni, hogy valódi tömblezárás születhessen.

A Hunyadi János utcai épülethez kapcsolódó telekkontúr egy – a tömblezárás szempontjából – értelmetlen szögtöréssel folytatódik az egész tömb szempontjából a legrosszabb helyen. Erre a geometriai helyzetre az új épület egyáltalán nem reagál. A homlokzati struktúra a telek kontúrját mechanikusan körülszegélyezi, kísérletet sem téve az előbb említett probléma kezelésére. Ennek aztán az az eredménye, hogy a tömb kellős közepén 50 cm szélességben, a szögtörés vonalában méltatlan módon kikandikál a régi ház tűzfala, ami a Lánchíd utca irányából a tömb szimmetria tengelyébe esik és megengedhetetlen módon kettévágja azt. Ezt a hatást fokozza a két érintkező ház felületének minden szempontból nagy különbsége (világos vakolat, sötétlila beton).

Még egy dolog: erre a telekre nem lett volna szabad szállodát építeni. Meg kell csak nézni, hogy a homogénen kezelt homlokzatnak a Fő utcára forduló kb. egynegyednyi szakaszán, építészetileg a főbejárattal azonosan kezelt gazdasági bejáratnál mi történik folyamatosan (állandó belátás a gazdasági térbe, autós rakodás, 1000 literes kukák a járdán, cigarettázó szállodai dolgozók és biztonsági őrök a járókelők közt).

Mindez közvetlenül az 5 csillagos kávéház földszinti portálja mellett, ahol a zebrán átmenni akarók, a buszra várók, a nem kevés turistacsoport, a közönséges járókelők és a titkos jeleket hordozó hatalmas bejárati kapun betérő vendégek „ tárgysűrűsége” élhetetlen környezetet teremt. Feszül az ellentmondás az épület tartalma és a közvetlen környezet között. Pedig a hely kiált azért, hogy igazi városi közösségi hely legyen, együtt a tér túloldalán zajló nem kevésbé kérdéses térhasználattal.

Az épületet szemlélve nem leltem semmiféle olyan jelet, ami – akár az illeszkedés, akár a feszülés tekintetében - fogódzót jelentene. Mintha ez a homlokzat bárhol megvalósulhatott volna. Már ami a világát illeti… Ha a Lánchídról érkezünk Budára, a látkép: homlokzatok és háztetők homogén sora. Ez a látkép annyira fontos, hogy az építési szabályzat tiltja a tetőablakok létesítését a Dunapart felé (világörökség). Ezzel szemben a szálloda egész tetőfelépítménye egy lépcsőzetes üveghomlokzat, ami óhatatlanul megbontja a homogén látképet. Gondolom, hogy ez az ilyen mértékű tetőtér kihasználás sokat jelentett a megtérülési számításoknál. Biztos, hogy a városnak ezen a történetileg és topográfiailag egyik legértékesebb helyén a magán szempont előbbre való, mint a város és az azt használó közösség érdeke?

Csomay Zsófia, 2018

 

 

2 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »