építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Megavurstli Milánóban

Egymás vállát veregetik a milánói Expo szervezői, hiszen szerintük rendkívül sikeres félévet zártak. Valóban órási embertömegek voltak kíváncsiak a most záró világkiállításra, de kérdés, hogy a látványos, csillogó építészeti díszleteken kívül kaptak-e bármilyen igazi tartalmat a látogatók. Bán Dávid tudósítása.

Az október végén bezárt milánói világkiállítás fél éve alatt több mint 21 millió látogató tolongta végig a 200 hektáros területen 145 országot, valamint nemzetközi szervezeteket, nagyvállalatokat bemutató pavilonokat. A világkiállítás fő tematikája az élelmezés és a fenntarthatóság (Feeding the Planet, Energy for Life) volt, így az eredeti elképzelés szerint a felsorakozó kiállítóknak arra kellett volna vizuális, tartalmi, gondolati vagy innovációs kísérletet tenniük, hogy miként lehet normalizálni, egészségessé és fenntarthatóvá tenni a világ élelmiszerellátását.

Expo Milánó. Észak-Koreai pavilon. A szerző felvétele



Tartalom nélküli díszlet

A téma súlyosan aktuális, hiszen az ENSZ adatai szerint, míg napjainkban 800 millió ember éhezik és évente közel 3 millió gyermek hal meg alultápláltságban, addig soha nem látott mértéket öltött az élelmiszerpazarlás és túlfogyasztás. Minden megtermelt élelmiszer egyharmada a kukában végzi, és ennek a fenntartásához a nagyüzemi mezőgazdaság időközben az egyik legjelentősebb környezetromboló tevékenységgé lépett elő. Ha nem változtatunk jelenlegi fogyasztási szokásainkon, az elkövetkezendő 35 évben annyi élelmiszert kell világszerte előállítanunk, mint amennyit az elmúlt 8000 évben összesen termeltünk. Az ENSZ által nyáron elfogadott fenntartható fejlődési célok között kiemelt szerepe van az éhezés felszámolásának illetve a globális jelenségekről, problémákról szóló oktatásnak.

A felütés tehát komoly és releváns volt, azonban nagyon kevés kiállító vette komolyan az Expo mottóját, hogy valóban egy gondolatot, egy üzenetet adjon át a látogatóknak. Pedig a lehetőség adott volt. A 21 millió látogató feltételezhetően akkor is áthömpölygött volna a kiállításon, ha a csillogó pavilonsor igazi belső tartalmat nyújtott volna. Ertsey Attila kijelentését, miszerint az Expo nem egy építészeti kiállítás, hanem díszlet, illusztráció, annyival lehetne finomítani, hogy a díszlet és illusztráció itt túlnőtt önmagán. A különböző építészeti minőséget felvonultató, egymásra rálicitáló pavilonokba belépve rá kellett jönnünk, hogy általában hiányzik maga a tartalom. Jellemző módon, a látványos pavilonok előtt több órás sorok kígyóztak, anélkül, hogy a bennük araszolóknak bármi fogalmuk lett volna arról, mit kínálnak odabent. Nem sok mindent. Legalábbis nem sok hasznosat. 

Expo Milánó. Afrikai életkép. A szerző felvétele



Nemzeti spejz kontra gondolatébresztés

A pavilonok nagy része megragadt az országimázs-építésnél, a legismertebb nemzeti élelmiszerek bemutatásánál, a hurráoptimizmusnál. Ha az előzményeket és az építészeti minőséget most figyelmen kívül hagyva megnézzük a magyar pavilont, melynek fő mottója a „Magyarország, a legtisztább forrásból” volt, láthatjuk, hogy a megvalósítás során elsikkadt az amúgy nagyon jól megfogalmazott lehetőség, hogy hazánk szerencsés geológiai helyzetét kidomborítva a pavilon fő mondanivalója a víz legyen. A bejárat melletti díszes ivókút után ezzel szemben jobbról árubemutató (Erős Pista, Törley, mangalicakolbász), balról hímző asszonyok, szemben zenei programot nyújtó színpad várt minket, a galérián fotókiállításban és egy gyenge minőségű Robert Capa posztertárlatban gyönyörködhettünk, utóbbi nehezen kapcsolódott a fő tematikához.

Expo Milánó. Magyarország, a legtisztább forrásból: kopjafa és matyó hímzés. Fotó: Tóthné Kiss Anikó


Ne legyünk olyan szigorúak: a magyar pavilon jól simult a semmitmondó tartalmú kiállítások sorához, hiszen ritka volt az olyan ország, amelyik tényleges gondolati tartalommal rukkolt volna elő. Svájc például szemléletesen bemutatta a jólét és bőség másik oldalát: a pavilonba beépített polcokra a nyitáskor néhány jellemző helyi élelmiszert halmoztak fel, arra biztatva a látogatókat, hogy azokból kedvük szerint vegyenek el, de a készleteket az Expo alatt nem töltik újra, így az összes érdeklődőnek azt a mennyiséget kell „beosztania”, amit ott talál. Mennyit hagyunk meg, s mindez kitart-e vagy sem az utánunk jövők – a jövő nemzedékei – számára?

Az Egyesült Királyság egy nagyon jól magyarázható és körbejárható szimbólumot választott: a méheket. A gyűjtögetés, a takarékosság, a közös munka megszervezése ugyanúgy végigvezethető a méheken keresztül, mint a globális összefüggések bemutatása, hiszen számos növény és táplálékforrás számára létszükséglet az ő közvetítésük az egyedek között. A természeti példát Ausztria is folytatta, hiszen egy alpesi erdőt telepített pavilonja kertjébe, amely a látogatók számára természetes légtisztító és frissítő felületet nyújtott. Számos ország volt, amelyik a vertikális kertekkel a városi és közösségi termelésre hívta fel a figyelmet. Litvánia, egyébként tökéletesen kortárs pavilonjában, ügyesen ötvözte az ország hagyományait a világélelmezés kérdéseivel, ők az útvonalakra, a kultúrák egymásra gyakorolt hatására építették fel koncepciójukat.

Expo Milánó. Még nagyon lassú. Fotó: Tóthné Kiss Anikó


A fenntarthatóság magánya

Az élelemtermelés történetét, az emberiség és a természet kapcsolatát látványos interaktív show-műsor keretében mutatta be a „Pavilion Zero”, amelynek megtervezésében az ENSZ is hatékonyan közreműködött. Noha az egyik fő célközönség a diákság volt, az Expóhoz kapcsolódó pedagógiai program csak a nyitás utáni negyedik hónapban készült el. Miután pedig a látogató végigverekedte magát a közel másfél kilométeres főutcán, a műdombra felkúszó New Holland traktoron, a vízfüggöny mögé rejtett csillogó Coca-Cola pavilonon és az épületek előtt várakozók hatalmas tömegén, a kiállítás távoli kis zugában kicsit felüdülhetett a biodiverzitás kertjében, megismerkedhetett az amúgy Olaszországban nagyon komoly szinten működő slow food (lassú étkezés) mozgalommal, vagy gyúrhatott tésztát a bio farmon. Ezek a csendes pontok, akárcsak a fősodortól távol eső civil falu üzenetei, amelyekről az egész Expónak szólnia kellett volna, eltörpültek a Las Vegas-i csillogású díszletek között.

Expo Milánó. Eltörpült célok. Fotó: Tóthné Kiss Anikó


Így az Expo nem maradt más, mint egy méregdrága kirakat, egy hatalmas vurstli, egy igen eklatáns példa arra, hogy jelenlegi, nyugatról diktált kultúránk miért fenntarthatatlan a világ jövője szempontjából. Jellemző egyébként a távolmaradók listája is, a Skandináv országok és Kanada például kezdetektől fogva nem kívánt részt venni ebben a nehezen indokolható csillogásban. Félő azonban, hogy öt év múlva, a Dubaiban megrendezendő világkiállítás fényűzésben, pazarlásban messze lepipálja majd a most bezárt milánóit.

Bán Dávid



vélemény írásához jelentkezzen be »