építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Néhány megjegyzés a Szépművészeti Múzeum bővítésének meghiúsult tervéhez

Pákozdi Imre: A Szépművészeti Múzeum bővítésének frissen lezárult kísérlete sokáig emlékezetes epizód marad a magyar középület-építészet történetében. Miért? Egyrészt, mert a bővítés két változatának kudarca a civilek és a múzeumi szakemberek győzelmét hozta a meglepően szolidárisnak mutatkozott hazai építész-társadalom felett.
A Szépművészeti Múzeum bővítésének frissen lezárult kísérlete sokáig emlékezetes epizód marad a magyar középület-építészet történetében. Miért? Egyrészt, mert a bővítés két változatának kudarca a civilek és a múzeumi szakemberek győzelmét hozta a meglepően szolidárisnak mutatkozott hazai építész-társadalom felett. Szándékosan írtam szolidárist, nem pedig egyöntetű meggyőződésűt: mert bár a Cságoly Ferenc professzor által indított „terv-párti” aláírás-gyűjtéshez több száz építész csatlakozott, sok szakmabéli álnéven berzenkedett a tervek ellen. Azért is érdemes visszatérni a témára, mert a bővítés előkészítését leállító kormányzati döntés villámcsapás-szerűen érkezett, alig egy héttel az után, hogy a múzeum vezetése beharangozta az építkezés közbeszerzési pályázatát. Ez a gyorsaság derékba törte az érvelések hevét. A vesztesek duzzogni kezdtek, a győztesek pedig zavartan elhallgattak, nem akarván diadalt ülni vitapartnereik vert csapata fölött. Ez nem befolyásolja a lényeget, azt, hogy a kormány döntése józan és üdvözlendő, hiszen az utolsó pillanatban állta útját egy ezrek által aktívan ellenzett, nehezen helyrehozható építészeti és városépítési kártételnek.Ám korántsem a győzelem megünneplésének szándékával és nem is a sebek feltépése céljából idézem fel most az esetet, hanem azért, mert az építészeti tanulságok levonása a fenti okból elmaradt. Pedig a dolog továbbra is aktuális: aki olvasta a Nemzeti Múzeum bővítésére és korszerűsítésére szőtt terveket, megdöbbenve észlelheti, hogy azokban ugyanúgy a föld alá szorított kiszolgáló helyiségekről és külön, a Múzeumkertben emelendő, kortárs építészeti bejáratról van szó, mint amit a Szépművészeti kapcsán elvetett a közvélemény és a kormány.Honnan bukkant fel ez a búvópatakként terjedő, furcsa ötlet, amely két, emblematikus jelentőségű klasszicizáló építményünket is – a Hősök terét és a Nemzeti Múzeumot - kikezdené? Ha eltekintünk Mies van der Rohe 1968-as berlini Neue Nationalgalerie-jétől, nyilván a Louvre 1989-ben átadott, I. M. Pei tervezte üvegpiramisa a legfőbb ihlető, bátorító és lépten-nyomon hivatkozásul szolgáló példa. A múzeumaink átalakítását tervező építészek ez utóbbira mutogatva próbáltak és próbálnak a föld alá kényszeríteni minket, látogatókat, hogy szükségszerűen alacsony, a pince-szinten kialakított termeken és folyosókon keresztül jussunk be az eredetileg pátoszról és a belépés fenségességéről szóló múzeumépületbe. Terveik figyelmen kívül hagyják, hogy egy klasszicizáló épület legfőbb ékessége a bejárati lépcsősor és a bejárati oszlopcsarnok, tehát a portikusz: ennek eljelentéktelenítése az eredeti épülettel szemben elkövethető legnagyobb tiszteletlenség. A Szépművészeti esetében építészeink pontosan erre készültek: lezárták volna az eredeti bejáratot, hadd legyen az enyészeté, hadd éktelenkedjen funkciótlan kőhalmazként, a neoklasszicizmus torzójaként az ország ugyane stílusban pompázó főterén. Helyette a Szépművészeti Múzeum épületétől tízegynehány méterre tervezett, könnyűszerkezetű (de azért három emelet magas…) két üvegkockában lévő lépcsőkön és felvonókon kellene alábocsátkoznunk, hogy később, föld alatti kortárs építészeti zegzugokon át, felkapaszkodjunk a Múzeum emeleteire. Nos, mindez sokunk szerint az eredeti Schickedanz-féle Hősök tere - és adott esetben a Pollack Mihály tervezte Nemzeti Múzeum - kigúnyolása és megcsúfolása lenne. Ráadásul az a háromemeletes, üvegbordás felvonóház a Hősök tere és a Dózsa György út sarkán teljesen felborította volna az egységes megjelenésű Hősök terének tömeg-egyensúlyát, szimmetriáját. Visszatérve a fent vázoltakhoz inspirációt adó minták dolgára, vegyük szemügyre, milyen körülmények között, milyen építészeti feltételrendszerben, és pontosan micsoda született Párizsban, a Louvre kertjében, és ehhez képest mire készültek a Szépművészetit és a Nemzeti Múzeumot bővítési céllal aláásni kívánó, hazai építészek.A Louvre eredeti (tehát 1989-ig kizárólagosan használható) bejáratai a Rue de Rivoli és a Szajna partján futó, mai Quai Francois Mitterand felől nyíltak. Ezek kapacitása egyre szűkösebbnek bizonyult: máig emlékszem, hogy amikor 1980-ban, életemben először, a Rue de Rivolin sorba álltam a Louvre előtt, önkéntelenül is csodálkoztam, milyen jelentéktelen, az utca öldöklő autóforgalmától alig néhány lépésre, a keskeny járdáról nyíló kis kapun türemkedtünk be. Mind a bejáratról, mind az akkori fogadócsarnokról elmondható, hogy szűkös, zsúfolt és összességében az intézményhez méltatlan volt. Az új bejáratot a Louvre kertjébe tervezték, ahol a szűkösség problémája fel sem merült. A három oldalról reneszánsz épületszárnyakkal határolt, ideális arányú (sőt, szinte túlságosan tágas) tér mágnesként vonzotta az építészi invenciót. I. M. Pei ide tervezte híres épületét. A hatalmas, de körülhatárolt, középpont után áhítozó térre, egy önmagában is közép- sőt, csúcsponttal rendelkező idomot, egy piramist, amely egyszerre mutat az égre és nyugszik mozdíthatatlan terpeszben a földön. Sőt, áttetsző üvegtábláival a föld felszíne alatti terekbe is behatol… Az a piramis jelen, múlt és jövendő szimbóluma, a történelem ősképe maga, miközben a világ leglátogatottabb múzeumának fókuszpontjaként, egyszersmind bejárataként jelzi Franciaország és a kultúra elválaszthatatlan dicsőségét. A Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum bejárata viszont nincs beszorítva semmiféle zajos utcába. Egyikük a Hősök terén magasodik, bőséges előtérrel és kitekintéssel a térre, a Városligetre és a Dózsa György útra. A Nemzeti Múzeum számára pedig mindmáig rálátást és távolságtartó méltóságot garantál a Múzeumkert. Itt tehát, a párizsi Louvre eredeti, utcai bejárataival ellentétben, nem szorít semmiféle „szűkségből adódó szükség”. Ugyanakkor a Louvre kertjében adott, új építmény után áhítozó tágasság nem áll rendelkezésre sem a Szépművészeti, sem a Nemzeti Múzeum körül. A helyzet tehát éppen fordított: a Louvre hagyományos bejáratait beszorította és eljelentéktelenítette a fejlődő nagyváros forgalma, miközben rendelkezésre állt a királyi méretű belső udvar, míg itthon, a Szépművészeti és a Nemzeti Múzeum esetében elegendőek, tágasan nyílnak és változatlanul jelentős építészeti hangsúllyal rendelkeznek a hagyományos bejáratok, miközben nincs tér (sőt, még hely se igazán) további épületek számára.Külön kérdés, hogy itthon mit építettek volna a Szépművészeti Múzeum elé. Hát, nem piramist. Hanem csupasz kockát, amelynek ősi jelentéstartalma nehezen fogható bármihez, ami fennkölt, sőt: a kocka a bármerről ható tényezők előli, védekezően tartózkodó lehatároltság – hogy másképp ne írjam – kijózanító szimbóluma. Más szavakkal, a kocka unalmas. És az unalmas, invenciótlan forma okozta hiányérzet sokunkban lappangó ingerültségbe csap át, amelynek nyomán felhorgad a kérdés, amely ugyan körülöttünk ólálkodik a Louvre piramisának nézegetése közben is, de ott elsöpri a látvány nagyszerűsége. Az itthoni kocka terve által keltett kérdés tehát, hogy mit keres a Szépművészetitől tizenöt méterre egy három emelet magas üvegmonstrum, amely anyagát, átlátszóságát, formavilágát, tartósságát és színét tekintve, ennyire szemtelenül elüt a Múzeum épületétől… Kivel, mivel, minek a nevében és miért felesel az építész? Mi a tartalma, a jelentése, a szándéka annak az építészi gesztusnak, amely kiiktatja az eredeti múzeumépület legfőbb ékességét, a bejáratát; sőt, a terv korábbi változatában, a lépcsőt elmetszve, még ki is figurázta azt? Mert mi más lett volna, mint a neoklasszicizmus mai technológiák nevében történő kigúnyolása, hogy a bejárat két hatalmas és méltóságos dór oszlopát egy vékony betonfödém tartja, alatta hangsúlyozottan alátámasztás nélküli üvegajtóval? Hogy nincs hely a múzeumi kiszolgáló helyiségek számára, az tényleg lehet ütős érv, ám vizsgáljuk meg, miféle kiszolgáló helyiségekről van szó. Múzeumi boltról? A Szépműben ott van, bőséges és színvonalas. (Egyébként pedig a múzeumi boltok nem a bejárati csarnokokból „szoknak” nyílni, de bizony, sok esetben, még csak nem is a múzeumban találhatók.) Oktatóhelyiségekről? Minek, kérdem én? A múzeum nem iskola, legalábbis nem tanteremépület: hogy ténylegesen mire van szükség, hadd idézzem fel a Szépművészeti jó példáját a termenként feltornyozott, kényelmes párnákkal és a világ múzeumaihoz képest bőségesen elhelyezett, kényelmes padjaival. Étterem? Megint egy félreértés. A múzeumi étterem nem kötelező, de még csak nem is illendő rekvizítum, hanem lehetőség: ha a gyűjtemények terjedelme indokolja, megpihenhetünk benne, ami – nem mellesleg – bevételi forrás az üzemeltetőnek. Csakhogy sem a Szépmű, sem a Nemzeti Múzeum nem olyan monstre múzeum, mint pl. a Louvre vagy az Orsay, amelynek terjedelme valóban megindokolna egy háromfogásos étkezést…Pákozdi Imre

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »