építészet : környezet : innováció

"Nem minden kérdésre adható színtiszta szakmai válasz, több dolgok vannak…" - Mányi István

A tavasszal elkészült, bár a nagyközönség számára csak ősszel megnyíló Román csarnok rekonstrukciójával egy régi adósságát törlesztette a budapesti Szépművészeti Múzeum. Az épület több évtizede zajló megújulása kapcsán az épületrekonstrukciós munkák nehézségeiről és a mai funkcionalitásról Mányi István építésszel Bán Dávid beszélgetett, kitekintve az épített örökség ápolásának általános követelményeire.

Bán Dávid: A rekonstrukciót végző építész feladata nemes kihívás – szokták mondani. Valóban így van?

Mányi István: Nincs olyan, hogy új épületet tervező építész és nincs olyan, hogy rekonstrukciót tervező építész. Az építészet maga az egy nagy folyam és annak egyik ága az épített örökséggel foglalkozó építészet, de az alapszabályok és nagy összefüggések minden területre egységesen érvényesek. Munkáim jelentős része műemléki rekonstrukció és nagyon szeretem ezt az ágát az építészetnek. Óriási változásokon ment át ez a terület az utóbbi évtizedekben. Amikor 1967-ben elkezdtem a pályát, kétfajta építész volt: egyrészt azok, akik a csíkos homlokzatokat tervezték, másrészt a tatarozó építészek, azaz a páriák. Az első komoly munkám a Közgáz rekonstrukciója volt és a Köztinél 5000 forint célprémiumot ajánlottak fel annak, aki elválja a tervezését. Akkor a havi fizetésem debütáló műteremvezetőként 1700 Ft volt. Aggódtam is, nehogy valaki ráharapjon és elvigye előlem ezt a megbízást, ami nagyon szép munkának ígérkezett, de igazából senki nem vágyott rá. Korábban Egerben tömbrekonstrukciókon dolgoztam, az nagy iskola volt nekem, hiszen még csak nemrég száradt meg a tinta a Velencei Chartán1 és komoly félreértések voltak körülötte, hogy amit ma csinálunk, azt miként kell megkülönböztetni a rekonstrukciónál. A szép emlékű OMF akkori területi referense a hatalmas műveltségű Levárdy Ferenc volt. Amikor az egyik épületen dolgoztam és szemben találtam magam egy beomlott boltozattal, sokat gondolkoztam, hogy a visszapótlást hogyan jelöljem meg, de Feri bácsi erre azt mondta: "Fiam, amíg tégla és kőműves van, addig ezt a boltozatot vissza kell rakni és levakolni mint az összes többi falszakaszt. Ha van eredeti méretű tégla, akkor azzal, ha nincs, akkor a maival." Ez az elv számomra mind a mai napig iránymutató.

BD: Ezt a szemléletet sikerült érvényesíteni a Közgáz rekonstrukciójában is?

MI: Fontos szempont az is, hogy milyen mértékig megyünk bele a rekonstrukcióba. A Fővámházat 1949-50-ben a nem túl jelentős háborús sérülések kijavításával egy időben építették át egyetemmé, noha átmenetileg még a lebontandó épületek listáján is szerepelt. Amikor évekkel később hozzám került a tervezés, egy újabb hatalmas kérdéssel találtam szemben magamat: nemcsak a műemlékvédelemmel, hanem magával a historizmussal. A századfordulós fiatal építészek már mind a modernre készültek, élete vége felé Lechner Ödönt is cserbenhagyták tanítványai is, és miniszteri tiltás miatt nem juthatott kormányzati megbízatáshoz sem. A háború utáni korszak vezető építészei a historizmust a korábbi letűnt építészeti korok értéktelen másolataként kezelték. A szakma később próbálta az építészeti tanácstalanságot a politikára hárítani. Visszatérve a Közgázra, azt az épületet is elég rendesen helyben hagyták az udvarok, közöttük a díszudvar megosztott födémjeivel, szocreál színpadképi kiképzéssel, az öntöttvas oszloprend elfalazásaival, miközben omlott le a homlokzat. Azokat a munkákat szeretem igazán, ahol az épített örökség kiegészül a mai programigényekkel és a kettő harmonikusan együtt tud működni. Ebben a szellemben készítettem a Közgázra egy tanulmánytervet, amire akkor azt mondták, hogy messze túlmegy a realitásokon, mert a megbízói elképzelés a fűtés, az elektromos hálózat, a mosdók megújítását célozta. Végül mégis az valósult meg, amit a tanulmányban megfogalmaztam. Teljeskörű, gyönyörű rekonstrukció. Az első nagylélegzetű munka, ahol csorbítatlanul vissza lehetett térni az eredeti értékrendhez.

BD: A rekonstrukciók esetében mennyire lehet visszamenni az eredeti állapotokhoz? Egyáltalán, mit tekinthetünk eredeti állapotnak?

MI: Ebben a kérdésben állandó szakmai viták vannak a kollégák között. Jelenleg nagyon sok kérdés merül fel a budavári rekonstrukciók ügyében is, hogy mit tekinthetünk eredetinek, hiszen korábban, az adott kor szellemében szinte folyamatos bővítések és túlépítések születtek. Ybl Miklós például kapott a Királyi Udvartól egy megbízást a Budavári Palota bővítésére és még várfalat is bontott ahhoz, hogy azt a hatalmas, a Krisztinaváros felé néző palotát, amiben ma az OSZK működik, megépítse. Amint Ybl letette a tervet az asztalra, s amit azután Hauszmann folytatott, beindult a folyamat: ha Buda a robbanásszerűen fejlődő ország fővárosa, akkor legyen ismét naggyá Budavár, és ebBen a szellemben egyre nagyobb házak épültek a várban. Már a bérlakóházak is földszint, plusz 3-4 szinttel tolakodtak be oda. A háború után ezeket visszabontották, ez nagyon jó döntés volt, hiszen ezek a házak túlnőtték a vári kereteket. De volt indokolatlan dúlás is.

A kiegyezés után az ország óriási energiákkal készült a millenniumra. Ennek egyik első és elképesztően sikeres története a Mátyás-templom megújítása volt. Ez korábban több arcával épült újjá, mert az ország történetében mindig akadt egy háború, egy pusztítás, amelyben lerombolták, felgyújtották vagy felrobbantották. Schulek Frigyes, Trefort Ágoston személyes támogatásával óriási energiákkal fogott bele a tervezésbe és jó húsz év alatt, 1893-ra épült újjá a templom. Ehhez viszont le kellett bontan mellőle a négyszintes, óriási tömegű jezsuita rendházat. Az, hogy később milyen állapotot szeretnénk visszaállítani, mit tartunk építészetileg követendőnek, az mindig óriási kihívás, de nem csak idehaza.

Az épületek megújulásának egészen korai történetét látjuk például Japánban, a sintó vallás iszei nagyszentélyénél. Húszévente lebontják és fölépítik. Nem azért, mert repedeznének a falai, hanem az örök megújulás jegyében. A húsz év alatt minden szakmai ismeret megmarad a fejekben, hogy az önazonosság ne csorbuljon. Amikor 1902-ben leomlott a Campanile, a velenceiek úgy gondolták, hogy az része a Szent Márk tér megszokott látványának, ezért haladék nélkül visszaépítették azt. Ez egy nagyon fontos példája a rekonstrukciós folyamatoknak. 1964-ben jártam először Varsóban. Megmosolyogtató volt, hogyan kezdték visszaépíteni az Óvárost, a Barbakánt. Az épületekből jóformán semmi nem maradt meg, de nem voltak tervek sem, így a lakóktól begyűjtött képeslapok, fotók alapján fogtak hozzá az újjáépítéshez. Érdemes ma megnézni az eredményt. Sokan kritizálták és a Velencei Chartát citálták, noha a Charta nem ilyen szigorú, benne van, hogy tekintettel kell lenni a nemzeti és a helyi hagyományokra. Vagy ott van Drezdában a Frauenkirche, aminek a romjait a város bombázása után évtizedekig mementóként hagyták meg, most meg ott áll teljes pompájában, és szól benne az orgona. De egybevág ezzel a moszkvai Székesegyház története is. Állt már a helyén városi fürdő is, ma ismét ragyog aranyozott kupolájával, bronz kapuzatával, teljes belső pompájával. Ezekből is az látszik, hogy nem minden kérdésre adható színtiszta szakmai válasz. Ha egy közösség, egy nemzet nem veszi tudomásul a veszteségeit, újjáépíti azokat. A szakmának ezt az igényt el kell fogadnia. A rekonstrukció az esetünkben az elvesztett épített örökség visszaszerzésére irányul. A politika a piramisok óta, vagy Gyula pápa óta mindig is beleszólt az építészetbe, de ennek a mértéke és az eredményessége az, ami mérlegelés tárgy kell, hogy legyen, minden esetben, minden helyszínen részletes vizsgálatot kell lefolytatni

BD: Több, mint harminc éve dolgozol a Szépművészeti Múzeumon. Mit tudunk hozzátenni ma ehhez az ikonikus épülethez?

MI: A Szépművészeti Múzeumnál ismert probléma, hogy amit az építészet ehhez, térszint alatti bővítésekkel hozzá akart rendelni, azok rendre elmaradnak. Már rég nyilvánvaló volt számomra, hogy ezekben a historizáló terekben nagyon nehéz időszaki kiállításokat rendezni. Hiányzik az a térstruktúra, amit a kiállítások igényei szerint lehet alakítani. 1986 óta foglalkozom az épülettel, aminek mára nagyjából a kétharmadát sikerült megújítani. Amikor az első terveket letettem az asztalra, megint megkaptam a már szokásosnak tűnő vádakat, hogy túlambicionálom a feladatot. A munkálatok egy idő után le is lassultak, majd pár évvel később Mojzer Miklós, akkori főigazgató hívott fel azzal, hogy látja a tanulmányt a tervtárban és szerinte érdemes lenne mindezt megvalósítani. Kis lépésekben kezdtünk el dolgozni, mert soha nem volt rá annyi pénz, hogy mindezt megcsináljuk. A múzeum elöregedett, álmossá vált, ami nem egyedi, hanem egy világszerte ismert probléma része. Egy tanulmányi ösztöndíj segítségével végiglátogathattam Európa 50 múzeumát, hogy megnézzem, miként kezelték ezt a jelenséget például Párizsban, Rómában, Madridban, vagy Berlinben. A múzeumi fogalom mára teljesen megváltozott. Amikor a Szépművészeti megépült, az csak állandó gyűjtemények bemutatására szolgált, még műtárgyraktára sem volt. Az időszaki kiállítások megjelenése azonban felrobbantotta ezt a struktúrát. Ennek van egy fontos szociális aspektusa is, mivel korábban csak a kivételezettek tudtak utazni és megnézni a külföldi múzeumokat, most a műtárgyak kezdtek utazásba és jönnek el hozzánk. Ezzel a jelenséggel megszázszorozódott a látogatók száma, aminek kiszolgálására nem volt elég a jegyárusító asztal, néhány képeslappal. Ehhez már megfelelő fogadótér kellett, mosdókkal, büfével, shoppal, kávéházzal, később étteremmel, előadótermekkel, kreatív foglalkoztatókkal. Kellettek nagy, klimatizált műtárgyraktárak, kellett restaurálási program. A Szépművészetiből az 1980-as években kikerült a restaurálás és a könyvtár a Szondi utcába, amit nem én terveztem. Ezzel kitisztult az épület funkcionális rendje, de változatlanul megoldatlan volt az előbb felsorolt, mai értelmezésű múzeumi program. Kis lépésekkel haladtunk és mára rendbe raktunk 14.000 négyzetmétert úgy, ahogy ehhez a világon bárhol hozzányúltak volna. Jelentős változást hozott ebben a folyamatban Baán László dinamizmusa.

Schickedanz Albert alapvetően látványt tervezett: pompázatos főlépcsőt, ami felvezetett az első emelet magasságban található portikuszhoz, viszont egy minimális terület kivételével az alapfalak közötti tér vissza lett töltve homokkal. Mi ezt a feltöltést kitermeltük és ezzel mintegy 5000 négyzetméter új funkciójú teret nyertünk. Itt nagyon sok mindent meg tudtunk oldani: kiállítótermeket, múzeumpedagógiát, műtárgyraktárakat, restaurálást, kávéházat, shopot, technikai helyiségeket. Megbízóim sokáig kerülték a klimatizálás kérdését, de amikor elérkeztünk a Van Gogh kiállításhoz, ott nem is a kölcsönző múzeumok, hanem a biztosítótársaságok írták elő, milyen feltételekkel fogadhatunk be műveket. Az első ilyen pont természetesen a légtechnikai állapotok stabilizálása volt. És a folyamat visszafordíthatatlanná vált.

BD: A rekonstrukciós munkákban mennyire dominál a funkcionalitás?

MI: Komplex módon szemlélem ezeket az épületeket. A hasznosság és a számonkérhetőség oldaláról élem meg az építészetet. Ha megnézzük a dokumentumokat, kiderül, hogy például Pollák Mihályt anno téglára, fuvarra, lapátra, mindenre elszámoltatták. Az építész felelőssége nem osztható ma sem. Ugyanígy létfontosságú az építésznek a kivitelezővel való kapcsolata. Ha nem alakul ki együttműködés az építész és a kivitelező között, nem születhet jó eredmény. Ne elefántcsonttoronyból nézzünk le, hanem ott kell lennünk a mindennapi munkában, mert így lehetséges az, hogyha én elrontok valamit, akkor azt ő segít kijavítani, ha pedig ő ront el valamit, abban én segítek javítani. A kivitelezésnek és a tervezésnek szétszálazhatatlan az összefüggésrendszere. Ezen a területen nem lehet cél az önmegvalósítás, pláne nem közpénzen. Az eredmények majd visszaigazolják az erőfeszítéseket, a szándékot, de önmegvalósítás szándékával nekiindulni egy ilyen munkának, hatalmas hiba. Az ilyen munkáknál felértékelődik a hasznosság szerepe és az a minimális alapkövetelmény, hogy funkcionálisan kifogástalanul működjön. Nagyon sokféle módon lehet ezeknek a történelmi épületeknek az adottságait, a lehetőségeit korrigálni anélkül, hogy magát az épületet átalakítanánk. A hozzárendelt struktúra azonban nem konfrontálódhat az eredeti épülettel.

BD: A történelmi középületek esetében érthető ez a hozzáállás, de mennyire működik mindez mondjuk családi házaknál?

MI: A 2001-es tiszai árvíz után a Beregben gyorsított ütemben, pusztán egy hirdetmény alapján kértek be terveket az építészektől az újjáépítésre. 196 terv érkezett, abból kiválasztottak 16-ot, amiből négy az enyém volt. Beérkezett pár elképesztő terv is, például valaki pince garázsokat képzelt el az árvízi területekre. Ugyanolyan meredek lehajtóval az utcáról, mint amit Budán építettek 30-40 évig, amin gyalog is alig lehet közlekedni. Ez persze most csak egy rossz példa volt, de igazából az a gond, hogy mindez erőfeszítés, az eredmény nem lett kiértékelve. A szakma elhallgatta, a média pedig húzta a száját, hogy hol van itt a modernség, a korszerűség. Azt azonban jól elfelejtették, hogy ott emberek élnek, akik a dizájnos, minimalista épületekkel nem tudnak mit kezdeni. Egyszerűsített befoglaló formákban, párkánymagassággal, tetőzettel és csonkakontyban lehetett gondolkozni, hiszen az van a helyiek lelkében. Azt nem lehetett megtenni, hogy jövök, mint építész és megmondom a helyieknek, hogy ami eddig volt azt lezárjuk, és mi majd most megmutatjuk, hol kell lakni. Más kérdés, hogy abban a pillanatban, amikor kitettük a lábunkat, a redőnyösök elárasztották a falvakat és minden házat teleraktak műanyagredőnnyel. A megszokott formához kellett a mai tartalmat hozzátenni. Nem ugyanazokat a házakat építettük meg, hanem újakat, de a helyi épületeknek megvoltak a veleszületett tulajdonságaik. Természetes, hogy a tarpai házaknak tornáca van, akkor én építészként nem mondhatom azt, hogy felejtsük el a tornácokat, tudok én annál sokkal jobbat. Tiszteletben kell tartani a helyi adottságokat. Nagyon örülök, hogy ennek a folyamatnak a részese voltam, de közben sajnálom, hogy a szakma nem vette észre ezt a munkát. Főként a negatívumoknak adtak hangot.

Nagyon nagy kihívás az új igények és a régi formák egyeztetése, holott ezek szépen összebékíthetőek, igényesen, rendesen. Viszont Tarpán, ahogy elkezdődött az építkezés, látszott, hogy az egyik házat így, a másikat úgy építik, mert kiderült, hogy a kiviteli tervek készítése, amelyekben pontosan meghatározható a műszaki tartalom, a minőség, nem szerepelt a megbízók elképzeléseiben. Ilyen módon elszámolni sem lehetett rendesen a munkát. Ki kellett térni arra is, hogy legyenek hagyományos kémények is, mert ugyan odavezették a gázt, de nem mindenki tudta a fogyasztási számlákat vállalni, mert ez egy nagyon szegény vidék. Amikor ezeket elmondtam a katasztrófavédelem vezetőjének, szerencsére pár mondatból megértette és megrendelte tőlünk a kiviteli terveket. Volt olyan vélemény is, hogy minek ide födém, megszűnt már annak a funkciója, hogy ott tárolnák a terményeket, legyen helyette önhordó álmennyezet. Holott még abszolút él mind a mai napig a teherhordó padlás födém szerepe: a kukorica fönt van, a régi bútorok fönt vannak, mennyi értéket mentettek meg a padlásokon! Ezt számtalanszor elmondtam, de végül a döntő érv az volt, hogy a következő árvízkor hova tudnak menteni, menekülni az emberek. És ha ezeknek az épületeknek rendes alapozást csinálunk, és az alapozást összefogjuk egy vasbeton koszorúval, valamint téglafalak vannak, és ezeket szakszerűen szigeteljük, az árvizeket mind túlélheti. Kitűnően korszerűsített házakat sikerült építenünk. Végül itt is érvényesült az a tanulság, hogy elképesztően fontos az építész és a megbízójának kapcsolata. Ha ott nincs összhang, akkor megint csak futni lehet az eredmény után.

Tehát az alapkérdésre válaszolva az épített örökségvédelmet illetően nincsen kis és nagy épület. Minden rendes ember tudja, hogy amit eleink létrehoztak azt meg kell becsülni és érdemei szerint ápolni kell azt. Lehet ez kunyhó vagy palota, egy kerítés, egy kapu, egy kukoricagóré. A megbecsülés nem a nagyságrendet illeti, és nem csak azért, mert elismerés jár érte. Bár az sem lehet követendő példa, hogy a rekonstrukció és restaurálás eredményeiről a Szépművészeti Múzeum által összeállított gyönyörű albumban a szerzők említésre méltónak sem találták az építész több mint három évtizedes értékmentő munkáját. És ez nem az építész szégyene.

Bán Dávid


1 A Történeti Épületek Építészeinek és Szakértőinek Második Kongresszusa (The Second Congress of Architects and Specialists of Historic Buildings), 1964-ben, Velencében 13 határozatot hozott. Az első ezek közül "The International Restoration Charter" azaz a Velencei Charta.

 

 

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »