építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Notre-Dame-rekonstrukció: Miért a divatcégek?

A hétfőn a lángok martalékává vált Notre-Dame tragédiája után nem telt el pár óra, hogy a leggazdagabb francia családok szinte egymással versengve ajánlották fel adományaikat a világ leghíresebb gótikus katedrálisának felújítására. A világhírű divatmárkákat tulajdonló Pinault-család 100 millió eurót (azóta duplázott, 200-at), az Arnault család és az LVMH divatcég 200 millió eurót adományozott, hozzájuk csatlakoztak a kozmetikai óriáscég, a L’Oréal örökösei, a Bettencourt-Meyer-család. Pusztán az ő felajánlásukkal tehát már 500 millió eurónál járunk.

Miért van az, hogy a szépségipar nagyjai és a luxusmárkák tulajdonosai azok, akik elsőként adakoztak? Francois Pinault, a világmárkákat tulajdonló holding tulajdonosa, nem mellesleg a világ egyik legnagyobb műgyűjtője tette az első felajánlást, nemzeti drámáról, tragédiáról beszélve. A következő a milliárdos Arnault család volt, szintén luxusmárkák tulajdonosa.

Tágabb kontextusba téve a kérdést, miért, hogy a nagy divatházak, ékszerházak és luxusmárkák tulajdonosai érdekeltek leginkább építészeti értékeink megóvásában, illetve a kortárs műgyűjtemények, múzeumok létrehozásában, ezáltal támogatva a kortárs építészetet? Túl az adakozáson, milyen szándék vezérli őket? Brandépítés?  Médiaszereplés? Divat? Trend? Az elit műgyűjtő, művész körökbe való bekerülés vágyott lehetősége? A kreativitás színtereinek eltolása, áthelyezése? Netán szimpla versengés a holdingtulajdonosok között, kinek van nagyobb gyűjteménye? Egy titkos, meg nem valósult álom kompenzálása, egy óriási szerelem? „Ha nem szeretném a művészetet, szülőhazámban, Bretagne-ban maradtam volna” — nyilatkozta egyszer Pinault a Le Monde-nak, mintha ez a néhány mérföld lenne az, amely elválasztja gyermekkora világát, a trévérieni farmokat a kortárs művészet legnagyobb gyűjtőinek szigorúan zárt világától.


Pinault egy kortárs műalkotás előtt.

 

Mindenesetre, ha a „mindkét fél jól jár” helyzetre azt mondják, win-win szituáció, akkor ez háromszoros win. Nyer ugyanis a kortárs művész, akinek nevét szélesebb körben megismerik és olyan rétegekhez is eljut, amelyekhez a művészet hagyományos kommunikációs csatornáin nem jutna el. Egy tőkeerős holding vagy divatház bátrabban be tudja vállalni műveit, akkor is, ha a művész kezdő, még nem olyan ismert, vagy kísérleti jellegűek az alkotásai. (Ezt egy kereskedelmi alapon működő galéria nem minden esetben tudja megtenni.) Nyer a milliárdos és a divatcég, mert a kortárs művészet támogatójaként társadalmi szerepvállalása révén nem pusztán üzletemberként vagy pénzmogulként, de mecénásként, a művészet felkarolójaként tekintenek rá. Ráadásul az időszakos, projektszerű, egy-egy művészhez vagy művészcsoporthoz kötődő támogatás révén a cég folyamatos médiafigyelemben részesül ellentétben egy „sima” intézményi támogatással, ami nem képvisel olyan hírértéket. És nyer a közönség is, a fogyasztó, mert a divatmárkák révén annak használói által olyan rétegekhez is eljut a kortárs művészet, melynek képviselői inkább járnak luxusüzletbe pénzt költeni, mint tárlatra vagy múzeumba, szimpla fogyasztási igényeik és társadalmi hovatartozásukat kifejezésén túl azonban így az az érzésük is meglehet, hogy a művészetet támogatják. Némi malíciával (vagy szociális frusztrációval) mondhatnánk, a sokszor indokolatlanul drága, mesterségesen márka- és öngerjesztett divattárgyak vásárlásával tulajdonképp műtárgyakat, híres művészek alkotásait is megvásárolják, ezáltal egyfajta társadalmi tudatot is vesznek a pénzükért. Így tényleg mindenki jól jár.


Hundertwasser gyönyörű formái a Freyville karkötőin és medáljain.

 

Itt van például a 90 éves sztárépítész, Frank Gehry tervezte Louis Vuitton Alapítvány múzeuma, Párizs extravagáns épülete, mely imbolygó vitorlás hajóra, hatalmas jéghegyre emlékeztet. A színpompás épület jól tükrözi a Fondation Louis Vuitton szellemét: egyedülálló, kreatív, újító. Az üveg használatával légiességet, világosságot kívántak adni a konstrukciónak, mindezt úgy, hogy tökéletesen illeszkedjen a Bois de Boulogne 19. századi parkjához. Az Eiffel-torony és a La Défense negyede között elhelyezkedő épület teraszairól egyedülálló kilátás nyílik Párizsra. A múzeum 12 ezer négyzetméternyi területén 11 galéria várja a látogatókat.


A Louis Vuitton Alapítvány székháza. Frank Gehry alkotása.

 

Persze a Louis Vuitton márka tulajdonosa sem azonnal múzeum létrehozásával kezdte divat és művészet kapcsolódását. Először a táskákhoz nyúltak hozzá, amikor kilenc művészt, köztük az építész-formaművész Zaha Hadidot kértek föl arra, hogy értelmezze újra a táskákat. Akár képzőművészet és dizájn, akár üzlet és kreativitás házasságaként értelmezzük az akciót, láthatunk egyfajta jól felépített, kidolgozott stratégiát.


Zaha Hadid a Louis Vuittonnak tervezett táskái.

 

Vagy itt van Pinault, aki nemcsak Franciaország, de a világ egyik legnagyobb műgyűjtője, a Collection Pinault alapító tulajdonosa. (Jegyezzük meg, a Collection Pinault nem alapítvány, szigorúan magáncégként működik.) A mágnás óriási kortárs gyűjteményének már az ezredfordulón szeretett volna múzeumot, 2001-ben ki is írták a tervpályázatot az épületre, melyet a természetközeli szemléletéről és minimalista stílusáról ismert világhírű japán építész nyert. (Tadao Ando már több ízben bizonyította, mennyire érti és érzi képzőművészet és építészet találkozásában rejlő lehetőségeket, eklatáns példája ennek a Japánban található Monet-múzeuma vagy legutóbb a Bécsben, szintén a Monet-kiállítás mellett található grúz festő, Niko Pirosmani oeuvre-je előtt tisztelgő gyönyörű, kék rózsákból és üvegből álló asztala.)

Pinault szinte már két évtizede álmodozik vagy inkább vív közelharcot a párizsi hatóságokkal azért, hogy nagyszabású gyűjteménye végre otthonra találjon Párizsban, ám az évek során az adminisztratív és környezeti szempontokat túlhangsúlyozó akadálygördítésből elege lett, s gyakorlatilag Olaszországba tette át gyűjteményét, a velencei, XVIII. századi Palazzo Grassiba, melyet a Pinault Collection olaszországi filiáléja kezel. (Egyébként az üzletember a Palazzo Grassi SPA nyolcvan százalékos tulajdonosa.) Ám itt nem állt meg a terjeszkedéssel, a Dogana, az egykori velencei vámház kortárs művészeti központtá alakítására kiírt pályázaton már a Palazzo Grassi intézményi hátterével és Tadao Ando építésszel indult, majd meg is nyerte, olyan nagypályás játékosokat utasítva maga mögé, mint a Guggenheim Alapítvány Zaha Hadiddal. A Le Monde egyik cikke szerint ezt állítólag még mindig nem adta fel, a cikk a 2019-es évet jelölte meg a múzeum létrejöttéül. Erősen úgy fest azonban, hogy idén Pinault-nak nem múzeuma lesz Párizsban, hanem egy félig romjaiba zuhant, felújítandó Notre-Dame-ja.

Képzőművészet és divatipar találkozását tovább sorolhatnánk, a világhírű luxus óramárkát jegyző Cartier már a 2000-es években graffitiművészeket hívott meg, s műveiknek külön székházat terveztetett a párizsi sztárépítész Jean Nouvellel. A Boulevard Raspail-ra néző épület üvegfalát a projektnek szentelték.


A Cartier Fondation egyik graffitije.

 

A szintén Pinault érdekeltségébe tartozó Yves Saint Laurent márkanév is sokat forgott művészeti berkekben. A divattervező és társa alapította Pierre Bergé – Yves Saint Laurent Alapítvány 2004-ben egy párizsi nagypolgári sarokpalotát (nem messze a Louis Vuitton központjától) nyitott meg a közönség előtt kiállítások rendezésével, projektek támogatásával. A divattervező 2008-as halála után árverést rendeztek a gyűjteményből a Christie’s-nél, számos addigi aukciós rekordot megdöntve, a 342 millió eurós bevétellel a legdrágábban aukcionált magángyűjtemény címét kiérdemelve. A kollekcióból Piet Mondrian egyik festményét, amely a divattervező több ruháját is ihlette, a Jean Nouvel tervezte Abu-Dzabi Louvre gyűjteményébe vette meg az a francia kulturális fejlesztőiroda, amelyet az épülő múzeum felfejlesztésével bíztak meg.


Jean Nouvel Louvre-ja Abu Dhabiban.

 

Nagy divatházak és a kortárs művészetek találkozójára szép számmal találunk további példákat, a Chanel, a Prada, a Trussardi szintén él a cross over ezen lehetőségével, de a reptéren, az Andrássy úton is beleütközünk a Freyville karkötőibe, nyakláncmedáljaiba vagy sáljaiba, melyek Hundertwassert gyönyörű színei és formái előtt tisztelegnek, vagy az Illy összetéveszthetetlen formájú kávéscsészéibe, rajtuk a kortárs képzőművészek alkotásaival. Mára tulajdonképpen a trendin, a sikken túl tulajdonképpen egyfajta társadalmi elvárás is, hogy aki teheti, karolja fel a művészetet, emelje szélesebb társadalmi köztudatba, ezzel új rangot adva neki s talán csökkentve a művész és az üzleti világ közt sokáig tátongó, fájdalmas távolságot.


Piet Mondrian motívumai Yves Saint Laurent ruháin.

 

A kortárs művészet támogatása, beemelése a divat körforgásába tehát már az ezredforduló óta trend, s az üzleti és médiaszempontokon, illetve a társadalmi szerepvállaláson túl nyilván a kreativitásnak is újabb teret nyit. Persze mondhatjuk erre, hogy a divat maga is a kreativitás terepe, s bizonyos szinten — ezen a szinten művelve — maga is művészet, annyira nem meglepő hát, ha további felületek között jön létre interakció, újabb és újabb értelmezési rétegeket adva divatnak, képzőművészenek, kreatív üzleti szférának egyaránt.

Kozár Alexandra

 

 

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »