építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Toronyházak Párizsban: szeretik is, meg nem is

Négy évtizedes átkot szeretne most megtörni Párizs, amikor a félsikerű Montparnasse torony után ismét felhőkarcolókat építenek a város területére. Mialatt  a több évtizedes magasház építési moratóriumot sok politikus igyekezett megtörni, a La Défense üzleti negyed Európa új Manhattanje lett. Bán Dávid írása.

1889-ben Gustave Eiffel megmutatta a világnak, hogy bárki, bármennyire is hitetlenkedett, ő meg tudott építeni egy több mint 300 méteres tornyot kizárólag acélból. Az akkor világkiállítási szenzációnak tartott tornyot alapvetően rövid életűnek szánták, a rendezvény után le kívánták bontani, de sokak örömére, mások bánatára a torony maradt és magasságával négy évtizedig tartotta is világelsőségét. Mind a mai napig számos ellenzője van azonban a toronynak, akik szerint el kellene tüntetni, mert durván beleavatkozik a városképbe. Pedig az Eiffel-toronynál ikonikusabb épületet nehéz elképzelni a francia főváros számára.


Tour Montparnasse - építész: A Jean Saubot, Eugène Beaudouin, Urbain Cassan és Louis de Hoÿm de Marien - forrás: Wikipedia


Egyedülálló pozícióját 1973-ig tudta megtartani, ekkor ugyanis átadták az ellentmondásos és azóta is folyamatos botránykőnek, vitatémának számító Montparnasse tornyot a város 15. kerületében. Párizs ugyanis sokáig hadilábon állt a toronyházak kérdésével, hosszasan ellenállt, hogy a város sziluettje ilyen módon ne változzon. Noha közben világváros lett, lakosságágának száma és gazdasági szerepe folyamatosan nőtt, az úgynevezett „falon belüli” várost, azaz Párizs tényleges területét, a 20 kerületet rég kinőtte. Elővárosai már a 20. század elejétől folyamatosan összeértek Párizzsal, közös infrastruktúra épült – vasút majd metró –, de maga a közigazgatási értelemben vett főváros kifelé már nem tudott bővülni, végérvényesen betelt. Ennek egyenes következménye az ingatlanárak égbe szökése, az újonnan beépíthető telkekért való hatalmas küzdelem. Miután Haussmann báró prefektus a 19. század második felében – alapvetően hadászati, biztonsági szempontból – radikálisan átépítette a város északi kerületeit, ezzel egy szellős, átlátható sugár- és körútrendszert létesítve, a 20. századi motorizációnak jegyében Le Corbusier ezen is továbblépve egy futurisztikus város terveit mutatta be 1925-ben. Ő, ha lehet, még radikálisabban rajzolta volna át az északi városrész 240 hektáros területét, amelyben 3 millió lakosnak épített volna modern lakásokat, ebből félmillió ember a 18 db felhőkarcolóban élhetett volna. A haussmanni elképzelésekhez képest még szellősebb, függőkertekkel és sakktábla szerű sugárutakkal tarkított városterveken Le Corbusier az 1940-es évekig komolyan dolgozott.


Voisin terv, 1925 - építész: Le Corbusier - forrás: Wikipedia


Párizs város vezetése, a francia állam és az Államvasút (SNCF) az 1950-es években kezdte fontolgatni a Montparnasse pályaudvar és környékének teljes átalakítását, fejlesztését, modernizálását. A terv fő kiindulópontja az volt, hogy a pályaudvar rég kinőtte eredeti épületét, a szezonálisan megnövekedett utas- és csomagforgalom az intézmény normál működését kockáztatta. Ugyanakkor a városfejlesztési tervekben is szerepelt egy, a déli térség ingatlan- és irodaéhségét csillapítani kívánó nagyszabású beruházás az üzletemberek új tömegeinek kiszolgálásának érdekében, amire alkalmasnak bizonyult a pályaudvar területe. A hosszas tervezgetés és lassú ingatlanértékesítés után végül az 1960-as évek derekán bontakozott ki az a végleges terv, amely azután Dél-Párizs jelenlegi központjának kialakítását és egy nagy forgalmú vasúti csomópont megteremtését eredményezte.

A régi pályaudvar-épület elbontásával, a vasúti funkciók hátrébb helyezésével új telkekhez jutott a város. Az újonnan épített nagyszabású pályaudvar-épület közvetlen kapcsolatba került a körülötte kialakított iroda- és lakótömbökkel. Mindezek előterébe, a korábbi állomásépület helyére épült meg a 210 méteres, 59 emeletes Montparnasse torony, a negyed sokat vitatott szimbóluma. Noha magasságában nem fenyegette az Eiffel-torony 324 méteres (amiből 24 méter antenna) elsőbbségét, de pozícionálásával, zömök tömbjével mindenképen ránehezedik a torony arányosan elvékonyodó alakjára. A Jean SaubotEugène BeaudouinUrbain Cassan és Louis de Hoÿm de Marien tervezte Montparnasse torony a mai napig nem találja a helyét a városban, sokan egyszerűen csak Párizs nemi szerveként gúnyolják és egyre több politikai aspiráns programja részeként hirdeti meg annak lebontását. Ez viszont a tulajdonviszonyok bonyolult rendezése, a bontással járó hatalmas költségek és a terhelés miatt általában lekerül a napirendről.


Szajna-parti toronyházak az Eiffel-toronytól délre - forrás: Wikipedia


A Montparnasse torony sikertelensége miatt a város 1975-ben magasházépítési moratóriumot rendelt el, megtiltva a 7 emeletnél nagyobb épületek felhúzását. Ez a rendelet azonban már nem tudta megváltoztatni az egyes városrészek képét jelentősen átrajzoló akkorra már zajló vagy elkészült munkákat. Az 1970-es években ugyanis gomba módra szaporodtak és tucatszám nőttek ki a földből a 90-120 méteres épültetek, nagy többségük lakóház. Teljes városrészeket alakítottak át, bontottak le régi tömböket, szanáltak ipari területeket, hogy a nagy lakásínségnek valamelyest elejét tudják venni.

A 13. kerületben például megépült Italie 13 negyedben 15 darab 100 méternél is magasabb lakóházat húztak fel. Néhány sarokkal odébb pedig a Michel Holley főépítész, várostervező által elképzelt Olympiades városrész egyfajta „falu a városban” lenne, amelynek toronyházait az olimpiák színhelyét adó városokról nevezték el. A 15. kerületben, a Szajna-parton, közvetlen az Eiffel-torony szomszédságában az 1970-80-as években épült meg a karakteres Beaugrenelle negyed, amelynek lakóházai, szállodái mind a folyópartra néznek, de egyben egyfajta falat is képeznek a mögötte megmaradt városnak.


La Défense negyed - forrás: Wikipedia


A moratórium idején sokat segített a nagy irodahiány enyhítésében a szomszédos nyugati elővárosok közös, volt ipari területein létrejött La Défense negyed, Európa legjelentősebb üzleti városrésze. A 160 hektár modern beépítésére 1958-ban született kormánydöntés. A 17. században megépült Tuileries kert, majd az azt folytató Champs-Élysées tengelyét először a Diadalívvel zárták le, majd a tengelyt folytatták a városhatáron is túl, egészen Courbevoie-ig, ahol azt az 1883-ban, a Párizs védőinek emlékére emelt szobor zárja le. A tengelyt megtartva és jobban kihangsúlyozva épült meg a Défense városrész, ahol elsőnek a szerényebb magasságú, 11 emeletes, épp ezért mára már lebontott Esso torony épült meg 1963-ban. Az 1970-es évek elejéig már lényegesen magasabb tornyok épültek és megkezdődött a felszín alatti közlekedési útvonalak, autóutak és elővárosi vasút integrálása. Így a felszín meglepően nyugodt, csendes maradt, itt csak a gyalogosforgalom zajlik. Az évtized második felében zajló gazdasági válság lelassította a negyed fejlesztését, de az 1980-as évek óta töretlenül épülnek az új toronyházak, ma itt található Európa legtöbb, ha nem is legmagasabb felhőkarcolója. 1989-ben épült meg a negyedet és a Louvre-től induló tengely szimbolikus lezáró, Johan Otto von Spreckelsen tervezte „Nagy Diadalív” minisztériumi épülete, a maga 110 méteres magasságával és különleges, nyitott kocka formájával. 2015-ben a Défense negyed megújítását határozták el, több, gazdaságtalan épületet lebontásával új, még magasabb felhőkarcolók felhúzásával.


Üvegpiramis - építész: Herzog és de Meuron - forrás: Le Figaro


Párizs határin belül szinte állandó politikai vitatémát jelentett a moratórium feloldása. 2008-ban a város akkori polgármestere, Bertrand Delanoë engedni látszott a nyomásnak és elismerve, hogy ugyan nem híve a toronyházaknak, de mivel egy 21. századi világváros arculatához szerinte is hozzátartozik az ilyen jellegű épületek megléte, lényegében zöld utat adott a több éve tervezgetett felhőkarcoló építéseknek. Az annak idején a Pompidou Központtal már botrányt okozó Renzo Piano tervei alapján a város északi peremén épül új Igazságügyi Palota a maga 160 méteres magasságával, befejezése 2018-ra várható. Párizs délnyugati határán, hosszú évek küzdelme után engedélyezték a Herzog és de Meuron által megálmodott, sokak által kritizált 180 méteres üvegpiramist. A szállodát, különleges „sky bar”-t, kereskedelmi és kulturális tereket is magába foglaló hatalmas tömböt a mai állás szerint 2022-ben adják át. A két épület minden bizonnyal jégtörő lesz, hiszen már több ipari és vasúti terület rehabilitációja esetén a korábbinál bátrabban gondolkoznak toronyházak alkalmazásán. A párizsi lakosok azonban minden ilyen beruházást általában elég rossz szemmel néznek, féltik városuk ismert arculatát. Szívük szerint minden toronyházat a városhatáron kívülre, például a Défense-ba űznének.

Bán Dávid

 

 

3 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »